Ami eddig történt

"Hallod, ha egy pók mászik ki a szádból, én töröllek iwiwről!" - mondta Józsi, majd lélegzetvisszafojtva várt. Két napra rá egy egész szép lány az Andersenben az asztalon táncolt nekünk.

Új sorozatba vágok, ugyanis tegnap kialakult a 2010-es VB szereplőlistája. Heti rendszerességgel lesz bemutatva egy ország válogatottja, népe, satöbbi... Először a Szaharából jött arab testvéreinkkel kezdjük: A, mint Algéria

"- LOL
- Ez mi volt? Mi az amit az előbb mondtál?
- LOL.
- 'Hangosan felnevetni'?
- Aha.
- Ez része a szókincsednek? Komolyan? LOL?
- Nem kellene, hogy a tiednek is a része legyen? Elvégre a netre írsz.
- Na, ennyit a merevedésemről. Búcsúzz el tőle.
- Mi a gond azzal, hogy LOL?
- Semmi, azon kívül, hogy minden egyes alkalommal, amikor kimondod, újabb szöget versz az angol nyelv koporsójába."

Hosszas gondolkodás után mujure és én úgy döntöttünk, hogy elfogadjuk zizio08 válaszát az egyik kérdésre, amit a tisztelt kollega feltett, annak ellenére, hogy tudta a választ, tehát végső soron csalással tudta megnyerni a díjat, ami jelen esetben egy darab méretes répa. Ezt bizonyos idióta, kispolgári erkölcsök miatt nem én, hanem kollegám adja át neki. LOL

Bohócok rohangálnak fel-alá az országban, betyárseregünk is van, egy ex-KISZ főtitkár lehetett a vezető. Az ország most tanulja Sajóbábony nevét, miközben ma délelőtt Horthy jött a fehér lovon.

Figyelem! Elérkeztünk egy történelmi bejegyzéshez: először fogok a sportról, pontosabban a fociról írni, és ezt még nagyon-nagyon-nagyon sok fogja követni. Sajnálom, ha valakit bánt, hogy errefelé is tolódunk, de szkr-nek tudnia kellett, hogy ez is bekövetkezik egyszer, ha meghív ide. Szóval az ő hibája. Sport rovatunk megnyílt!

"Én nem azért jöttem a BKF-re, hogy gondolkodjak." - mondta Eszter és ivott még egy korty pezsgőt.

"Hallod, elbaszott egy könyv ez..."
"Ja. De figyelj, mi mit keresünk itt egyáltalán?"
Hosszú estém volt...

Hát itten van az Új Erő (ez olyan ismerősen cseng valahonnan...), azaz én. Rövid bemutatkozás életem első blog.hu-s posztolásakor, éljen.

Mivel az utóbbi időben végleg elkezdtem nem írni és mujure meg úgyis fel akarja eleveníteni a régi szép időket, amikor még blogolt, az lett, hogy meghívtam szerzőnek. Remélhetőleg sikerült is, hamarosan kiderül. Szóval az lesz, hogy mostmár ketten fogunk ideokádni gondolatokat-történéseket az életünkről-ből. Tudjátok, világmindenség meg minden. Csak valamivel sűrűbben. Persze ettől még minden marad a régiben, én kurva ritkán megnyilvánulok, ő pedig gyakrabban. Legalábbis ez volt a mondás (szó szerint: "le fogom nyúlni tőled a blogod, mert én írni is fogok"). Legyen így, ha így kell lennie.

Avagy Rajtad röhögnek, 1. rész.

Továbbtanulás, jövő, iskola, kanapé. Meg talán egy zsák kifli, az is jól jöhet néha.

Ráadásul örömünkben, ami eléggé érdekes ízt ad a dolognak. Az nst blog íróit lekoppintva mujure és én úgy döntöttünk, hogy mi is fogadalmat teszünk a magyar meccsek előtt.

A dohányzás súlyosan károsítja az Ön és környezetében élők egészségét.

"...megrázom magam, megyek tovább. Senki sincsen viharon túl, szélcsenden innen."

Az itt már említett szép lányról és az utána következő aranyos lányról lesz most szó. Már csak azért is, mert ők következnek a sorban. Egyébként ez egy történelmi bejegyzés is egyben: itt lesznek először nevükön nevezve a szereplők.

Az van, hogy most itthon vagyok, meg bejegyzés is rég volt már, szóval összeütök ide valamit.

A jobb érthetőség kedvéért gondolom nem baj, ha megmagyarázom, hogy egyes kifejezések alatt mit is értek pontosan.

Azt mondjuk nem gondoltam volna, hogy a "Barátaimra várok" mondat három vagy négy 600 kilós kopaszt jelent. Igen, beszartam.

A. Mansonra aludt, K táncolt a dédapám reinkarnációjával, én pedig határozottan jó kapcsolatba kerültem egy körtével. És még az esőt is beszoptuk.

Na mivel ment itt némi bénázás az eredeti skin körül és sehogy sem tudtuk megcsinálni rendesen (na az igazat megvallva rohadtul nem gyötörtük magunkat agyon), most erre váltunk, amolyan nyári átállás, meg ilyesmik. Egyébként is, ez a félév annyira élvezetes volt, hogy miért ne záránánk egy ilyen kis design-váltással. Nekünk tetszik, a többi meg... Na igen, pontosan az történik vele.

Történet egy vasdarabról, ami a szobámban termett, egy buliról egy  olasz robogóban és egy Madonna-koncertről, ami a 906-os éjszakain került megrendezésre. Buliztunk.

A Man on Fire (A tűzben edzett férfi) egy furcsa film. Az első fele olyan, mintha szándékosan lenne elnyújtva, ráadásul úgy csöpög, hogy a monitor alatt kisebb pocsolya gyűlt össze az első egy óra után. Az érzelgős jeleneteket ráadásul minden alkalommal ugyanaz a siralmas és már több milliószor hallott lassú zene kíséri, adott esetben teljesen inadekvát módon be- és kikapcsolva. A fura benne az, hogy ez mind nem vesz el belőle. Teljesen rendben van. Nem mondom, hogy egyszer sem üvöltöttem fel, hogy na ne már, ez azért túlzás, de valahogy mégis elfogadja az ember. Vagy, lássuk be, hozzászokik.

A sztori: Creasy (Denzel Washington) kiégett CIA ügynök, ex-bérgyilkos. Alkoholista, nincs élete... Szóval nyugodtan mondhatjuk, hogy ő a Közhely. Haverja, a szintén ex-bérgyilkos Rayburn (Christopher Walken) beszéli rá, hogy vállaljon el egy testőr állást Mexikóvárosban a Ramos-családnál. A kislány, akire vigyáznia kell (Pita - Dakota Fanning) persze rövid úton az agyára megy a magányos farkasnak, ám egy idő után megszereti, megmutatja neki, hogy van még esély az életre, hogy talán érdemes. Aztán a kislányt elrabolják és a váltságdíj balul sikerült átadása után egyértelművé válik, hogy megölték. Creasy persze nem hagyja annyiban: bosszút esküszik.

Na ez az a pillanat ("What are you gonna do? - What I do best. I'm gonna kill 'em."), amikor a film bepörög és valami egészen fantasztikus lesz. Washington a Training Day óta nem volt ennyire jó, úgy öl és olyan szöveggel, hogy szinte a fél filmet meg kéne tanulni fejből. Laza és kegyetlen. Ahogy szeretjük. Előtte Fanning is hozza a formáját: elbűvölő kislány, ilyen az összes filmjében - persze csupán addig, amíg nem szinkronizálják... A bosszú ebben a filmben nem édes, ahogy Washington is mondja: "Revenge is a meal best served cold." Fuentes-t (Jesús Ochoa) olyan lelki nyugalommal rabolja el hatalmas védelméből és öli meg, hogy öröm nézni. De a gyilkosságok, a bosszú, mind nem számít annyit, mint az a tény, hogy itt végre indokolt. Nem egy öncélú vérengzésen örömködöm, ebben a filmben minden a helyén van. Washington pont eléggé laza ahhoz, hogy elhigyjük, nem esik túlzásba, ő nem egy John McClane, aki halhatatlan, nem. Ő csak dühös. Mert elvették tőle azt a hitet, hogy teljesen oké dolog az, hogy újra élni akar. És ha valaki erőszakkal elveszi egy képzett gyilkos a második esélyét, akkor az magára vessen ("And they're gonna wish, they never touched a hair on her head.")...

A Man on Fire az a fajta film, aminek lehet akármilyen túlzásba esetten csöpögős és lassú az eleje, megbocsátjuk neki, mert értelmet ad az egésznek. Egy olyan film, aminek bár ne lenne vége.

Vagy legyen, csak akkor Tony Scott, a rendező, ne legyen egy gyáva pöcs. De most komolyan, a film egészen az utolsó 12 percig tényleg tökéletes. És akkor kiderül, hogy Pita él. És innentől kezdve veszett ügy, még a Washington nyakában himbálózó Szent Júdás (a veszett ügyek védelmezője) medál sem segít rajta: hollywoodi giccsbe fullad egy igazán jó akció-dráma. Talán ha nem blockbustert akartak volna. Nem tudom. Így viszont a közel két és fél óra után csak egy nagy adag csalódottság marad.

Nem azt mondom, hogy nem érdemes megnézni. Dehogynem. Sőt. Csak éppen egy átverés az egész. Nem nagy film. Nem ad semmi újat. Még csak nem is jó. És mindez tizenkét percen múlott.

Talán Tony Scottot idézi Fuentes, mikor azt mondja: "We just make out as best we can." De ha nagy nézőszámot, sok pénzt akar az ember, akkor nem lehet mindent. Csak a legjobbat, amit adott körülmények között lehet.

Ennek a filmnek csak látszólag tételmondata, hogy "Egy golyó mindig az igazat mondja." Valójában egy korrupt zsaru szájából hangzik el, mielőtt a seggében felrobbanna némi C4.

"It was just business, you know?"

5/10

Én tényleg megpróbáltam tartani magam ahhoz, hogy na akkor mostantól heti kábé két-három alkalommal megnyilvánulok itt, de az van, hogy az idő kurva gyorsan telik és egyszer csak mindig hétvége van. Szóval most mintegy "tryin' to make a move just to stay in the game"-alapon elmesélem nektek, hogy miképp történhetett meg az, hogy egy reggel (délután egy magasságában), mikor másnaposan vánszorogtam ki a konyhába, hogy csináljak egy kávét, a szobámban találtam egy vasdarabot, amit építkezéseken használnak arra, hogy az állvány különböző csöveit összefogja (apám szerint bilincsnek hívják). Jól megaszontam, mi?

Na az lett, hogy ezt a sztorit naponi kell, mert hazaérkeztek szüleim, ami egyben azt is jelenti, hogy én végre el tudok indulni itthonról. Szóval tekintsetek a fentiekre trailerként és akkor annyira nem fáj. Cserébe a trailer szó alatt megtaláltok egy eléggé kurva jó előzetest. Sam Raimi: Drag Me to Hell. Enjoy!

Az Across the Universe egy olyan film, amit mindenkinek látnia kellene, aki szereti a Beatles-t. Mondhatnánk, hogy Beatles-film, pedig nem az. Még csak nem is egy film Beatles-dalokkal. Nem. Ez egy film Beatles-dalokból. És ez teszi igazán rendkívülivé.

Prudence (T.V. Carpio), Maxwell (Joe Anderson), Lucy (Evan Rachel Wood) és Jude (Jim Sturgess). Már a szereplők neve is egyértelművé teszi, hogy mivel állunk szemben. A rendező Julie Taymor (videós interjú itt, jó hosszú interjú úgy általában róla itt) valószínűleg nagyon is Beatles-addikt, az egész filmet végigkíséri az a fanatizmus, amit egy olyan műtől vár az ember, amit egy együttes számaiból írtak. A színészek tökéletesek, az átvezetések egytől egyig ötletesek (személyes kedvencem a legelején a főcím és persze az epres jelenet), a nyelvi poénok pedig... Hát azok közül biztos nem fedeztem fel az összeset.

Érdemes angolul nézni, különben a film nagy része egyszerűen eltűnik. Az olyan mondatok, mint például a You ain't got nothin' vagy a She came in through the bathroom window olyanok, amiket az ember még csak észre sem venne különben. Az egész film ilyen: mikor éppen nem Beatles-nóta szól, a párbeszédekbe van belopva egy-egy sor. A filmhez egyébként több mint harminc számot használtak fel, köztük megtalálható persze a Hey Jude és a Lucy in the Sky with Diamonds is.

És akkor most jöjjön a sztori: Jude Liverpoolból (honnan máshonnan?) Amerikába megy megkeresni apját, aki katonaként Angliában táborozott és teherbe ejtette a fiú anyját. Itt találkozik Max-szel, akinek a húga Lucy. A két fiú New Yorkba költözik, ahol megismerik az énekesnő Sadie-t (Dana Fuchs). Nemsokára csatlakozik hozzájuk a gitáros Jo-Jo (Martin Luther McCoy) és Prudence (igen, a fürdőszoba ablakon át esik be hozzájuk) és Lucy. A Vietnamban zajló háború őket is utoléri: Max-et behívják katonának, Lucy csatlakozik a háborúellenesekhez. Jude és Lucy, bár szeretik egymást, összebalhéznak, ezért a fiú elmegy egy tüntetésre, hogy kibékítse, ám lekapcsolják a rendőrök és (érvényes vízuma nem lévén) kiutasítják az országból.

Az Across the Universe nem csak a Beatles előtt tiszteleg (egyébként nagyon is stílusosan): a Hair hippy-feelingje és a The Wall szürrealizmusa ugyanúgy felfedezhető benne. Ami igazán sajátossá teszi, hogy nem akar sokat. Ez tényleg csak egy szabadságot szerető musical, semmi több: a háború csak a konfliktus megtestesülése, pusztán arra van, hogy a szerelmeseknek legyen min összebalhézni, arra, hogy legyen kiért aggódni - ez minden romantikus film sajátja. A film készítői nem akarták megváltani a világot és éppen ezért lesz ez a film sokkal több egyszerű musicalnél. Mert őszinte.

Az egyetlen dolog, amit nem értek és amit hiányosságként lehet felírni a film készítőinek, hogy vajon Sadie neve miért nem Michelle. És ez még talán elfogadható hibaarány egy több mint két órás filmnél.

10/10