Olyan 13 éves lehettem, mikor a kettő közül az egyik bátyám lustaságból, vagy mert tényleg valami dolga volt és nem ért rá, mindenesetre megkért rá, hogy ugyan, másoljak már le neki egy cédét, meg akkor már hallgassam is meg, tetszeni fog. Tetszett.
Számomra a Pop Song '89-nal kezdődött a szerelem, az R.E.M. 1988-as, Green című albumával. Ez már csak azért is vicces, mert én ugye abban az évben születtem, az pedig minimum kedves tőlük, hogy így ünnepelték. Aztán persze volt minden: elvesztettem a hitem, ember volt a Holdon, volt pár rossz napom, leléptem New Yorkból, aztán egyik pillanatról a másikra vége lett annak a világnak, amit ismertem (de azért jól vagyok), amiben ők mint banda és nem mint pár haver léteztek. Azokat, akik csak felcsapnak egy lexikont és böknek, hogy mi legyen a csapat neve amúgy is csak imádni lehet, de ráadásul.
Az R.E.M. szó szerint végigkísérte az életemet, nincs olyan számuk, amit ne tudnék akárhányszor meghallgatni. Nem azért, mert mindegyik tökéletes, sőt, van egész albumuk, amiről máig sem értem, hogy miért imádom, mégis odáig meg vissza vagyok tőle (igen, az Around the Sunra gondolok), valahogy lehetetlennek tartom nem szeretni. Valószínűleg azért, mert így vagy úgy mindegyik számuk egy kicsit a részemmé vált az utóbbi években. Számomra Michael Stipe, Mike Mills, Peter Buck és Bill Berry (akit én sose láthattam színpadon) olyanok, mint négy jó barát, akik mindent tudnak rólam, akik végignézték az életemet és segítettek, ha tudtak.
A legutóbbi albumuknál én már tudtam, hallottam, hogy ez az utolsó lesz. Kicsit talán reméltem is, van az úgy, hogy érezhető: ez a csúcs. Arra persze nem számítottam, hogy mikor ma délelőtt 11-kor hazaesek egyfajta búcsúlevél vár a honlapjukon. Még egy utolsó, novemberben megjelenő nagyonbestof és vége. Hiányozni fognak, de örülök neki, hogy nem hagyták maguknak, hogy belefásuljanak. Örülök neki, hogy annak idején, miután a színpadon agyvérzést kapott, Bill Berry azt mondta a haverjainak, hogy ha nem folytatják nélküle, akkor inkább marad és meghal a színpadon legközelebb. De legjobban talán annak örülök, hogy annak idején a bátyám volt annyira lusta, hogy rám passzolja a cédéírást. Meg annak, hogy a testvéreim összedobtak 2004-ben és így karácsonykor kaptam tőlük két jegyet a januári koncertjükre. Meg annak, hogy ennyi évvel később is, mikor Balatonon valaki kifakadt nekem, hogy mennyire elégedetlen a burokba szorult életével, akkor R.E.M.-et raktam be neki, mert ha már egyszer elmondták faszán, minek mondjam el újra, más szavakkal.
Nagyon jó volt várni az új albumokat és nagyon más lesz így, hogy nem lesz több. Azért persze ők maradnak. Ha máshogy nem is, mp3-ban mindenképpen.
Utolsó kommentek