Az előző bejegyzésben, nem is olyan régen, nagyon lelkesedtem azért, hogy Manó végre hazaugrott látogatóba Londonból. Az mondjuk egy elég durva félelmem volt korábban, hogy valami miatt mégsem tudunk majd találkozni, ami egyébként egy teljesen normális dolog, mikor valakit annyira vársz már, hogy az energiád felét csak az emészti fel, hogy kitaláld, hova mentek majd, milyen lesz, satöbbi. Ilyen ez a showbiznisz.

Arra persze nem számítottam, hogy ezt az egészet sikerül majd úgy intézni, hogy még pár sort sem írsz, például, hogy "Szia, itt vagyok, de nincs időm." Vagy valami. Ennyire kell, hogy találj tizenöt másodpercet (lemértem, ha nagyon lassan írok, akkor sem több).

Mert oké, ne kapcsold be a telefonod, nem baj, hogy két napig hívlak folyamatosan. De mikor előadom a kurvanaivat és még meg is adom a számom "hátha nem tudod fejből", akkor baszki igazán megszánhattál volna pár sorral. Ha pedig nem, akkor utolsó nap ne hívjál fel azzal, hogy 5-6 körültől leszel valahol 7-ig. Most komolyan, baszki, mégis mit gondoltál?

Nagyon vártalak. Ennyire valószínűleg még senki nem várt rád. Erre te az egyetlen igazán kegyetlen dolgot tetted, olyat, amit még én sem soha, pedig azért voltak itt cifra sztorik (nem linkelgetek, akit érdekel, olvasson vissza itt vagy hívjon fel és találkozunk és mesélek), amikor őszintén szartam bele mindenki érzelmi világába. De ennyire soha. Ez egészen egyszerűen gonosz dolog volt.

Több okból is: az egyik nyilvánvaló és fent leírtam: vártam már erre. A másik neked szintén nyilvánvaló kell, hogy legyen: nem vagyok híres arról, hogy bárkiben bármilyen szinten megbízzak, benned pedig maximálisan. Baszki, többet bíztam rád, mint a legjobb barátaimra. Nem, nyugi, nem bántam meg vagy ilyesmi. A csalódás nem ír felül mindent.

Kurva jó volt ez, ezt be kell vallanom. Ezt a pontot bármikor örömmel megadom neked. Örülök neki, hogy találkoztunk és annak is, hogy végül most, mikor felhívtál, tudtam azt mondani, hogy nem, így nem megyek oda. Már nem érdekel mit mondhatnál. Nem azért, mert megbántottál, még csak nem is azért, mert valami hihetetlenül dühös vagyok, egyszerűen csak nem számít. Akkor majd két hónap múlva találkozunk, mondtad te, mintha lenne még bármi értelme az érzelmi zsarolásnak. Sajnos mindent azért neked nem lehet. Összetévesztetted magad velem.

Amit vesztettem: egy fasza hét (ami után szar lett volna elbúcsúzni) és a hit abban, hogy érdemes megbízni valakiben maximálisan (amit visszaad majd valaki más, akibe ugyanolyan véletlenül botlok majd bele, mint annak idején beléd).

Amit te vesztettél: engem (akinél jobban kevesen szerettek) és persze a HéderSzobát, meg Balatonföldvárat (amikhez hasonló, ezt te is nagyon jól tudod, nincs sehol a világon).

Ezt, sajnos, elbasztad.