Ami eddig történt

Mivel az utóbbi időben végleg elkezdtem nem írni és mujure meg úgyis fel akarja eleveníteni a régi szép időket, amikor még blogolt, az lett, hogy meghívtam szerzőnek. Remélhetőleg sikerült is, hamarosan kiderül. Szóval az lesz, hogy mostmár ketten fogunk ideokádni gondolatokat-történéseket az életünkről-ből. Tudjátok, világmindenség meg minden. Csak valamivel sűrűbben. Persze ettől még minden marad a régiben, én kurva ritkán megnyilvánulok, ő pedig gyakrabban. Legalábbis ez volt a mondás (szó szerint: "le fogom nyúlni tőled a blogod, mert én írni is fogok"). Legyen így, ha így kell lennie.

Avagy Rajtad röhögnek, 1. rész.

Továbbtanulás, jövő, iskola, kanapé. Meg talán egy zsák kifli, az is jól jöhet néha.

Ráadásul örömünkben, ami eléggé érdekes ízt ad a dolognak. Az nst blog íróit lekoppintva mujure és én úgy döntöttünk, hogy mi is fogadalmat teszünk a magyar meccsek előtt.

A dohányzás súlyosan károsítja az Ön és környezetében élők egészségét.

"...megrázom magam, megyek tovább. Senki sincsen viharon túl, szélcsenden innen."

Az itt már említett szép lányról és az utána következő aranyos lányról lesz most szó. Már csak azért is, mert ők következnek a sorban. Egyébként ez egy történelmi bejegyzés is egyben: itt lesznek először nevükön nevezve a szereplők.

Az van, hogy most itthon vagyok, meg bejegyzés is rég volt már, szóval összeütök ide valamit.

A jobb érthetőség kedvéért gondolom nem baj, ha megmagyarázom, hogy egyes kifejezések alatt mit is értek pontosan.

Azt mondjuk nem gondoltam volna, hogy a "Barátaimra várok" mondat három vagy négy 600 kilós kopaszt jelent. Igen, beszartam.

A. Mansonra aludt, K táncolt a dédapám reinkarnációjával, én pedig határozottan jó kapcsolatba kerültem egy körtével. És még az esőt is beszoptuk.

Na mivel ment itt némi bénázás az eredeti skin körül és sehogy sem tudtuk megcsinálni rendesen (na az igazat megvallva rohadtul nem gyötörtük magunkat agyon), most erre váltunk, amolyan nyári átállás, meg ilyesmik. Egyébként is, ez a félév annyira élvezetes volt, hogy miért ne záránánk egy ilyen kis design-váltással. Nekünk tetszik, a többi meg... Na igen, pontosan az történik vele.

Történet egy vasdarabról, ami a szobámban termett, egy buliról egy  olasz robogóban és egy Madonna-koncertről, ami a 906-os éjszakain került megrendezésre. Buliztunk.

A Man on Fire (A tűzben edzett férfi) egy furcsa film. Az első fele olyan, mintha szándékosan lenne elnyújtva, ráadásul úgy csöpög, hogy a monitor alatt kisebb pocsolya gyűlt össze az első egy óra után. Az érzelgős jeleneteket ráadásul minden alkalommal ugyanaz a siralmas és már több milliószor hallott lassú zene kíséri, adott esetben teljesen inadekvát módon be- és kikapcsolva. A fura benne az, hogy ez mind nem vesz el belőle. Teljesen rendben van. Nem mondom, hogy egyszer sem üvöltöttem fel, hogy na ne már, ez azért túlzás, de valahogy mégis elfogadja az ember. Vagy, lássuk be, hozzászokik.

A sztori: Creasy (Denzel Washington) kiégett CIA ügynök, ex-bérgyilkos. Alkoholista, nincs élete... Szóval nyugodtan mondhatjuk, hogy ő a Közhely. Haverja, a szintén ex-bérgyilkos Rayburn (Christopher Walken) beszéli rá, hogy vállaljon el egy testőr állást Mexikóvárosban a Ramos-családnál. A kislány, akire vigyáznia kell (Pita - Dakota Fanning) persze rövid úton az agyára megy a magányos farkasnak, ám egy idő után megszereti, megmutatja neki, hogy van még esély az életre, hogy talán érdemes. Aztán a kislányt elrabolják és a váltságdíj balul sikerült átadása után egyértelművé válik, hogy megölték. Creasy persze nem hagyja annyiban: bosszút esküszik.

Na ez az a pillanat ("What are you gonna do? - What I do best. I'm gonna kill 'em."), amikor a film bepörög és valami egészen fantasztikus lesz. Washington a Training Day óta nem volt ennyire jó, úgy öl és olyan szöveggel, hogy szinte a fél filmet meg kéne tanulni fejből. Laza és kegyetlen. Ahogy szeretjük. Előtte Fanning is hozza a formáját: elbűvölő kislány, ilyen az összes filmjében - persze csupán addig, amíg nem szinkronizálják... A bosszú ebben a filmben nem édes, ahogy Washington is mondja: "Revenge is a meal best served cold." Fuentes-t (Jesús Ochoa) olyan lelki nyugalommal rabolja el hatalmas védelméből és öli meg, hogy öröm nézni. De a gyilkosságok, a bosszú, mind nem számít annyit, mint az a tény, hogy itt végre indokolt. Nem egy öncélú vérengzésen örömködöm, ebben a filmben minden a helyén van. Washington pont eléggé laza ahhoz, hogy elhigyjük, nem esik túlzásba, ő nem egy John McClane, aki halhatatlan, nem. Ő csak dühös. Mert elvették tőle azt a hitet, hogy teljesen oké dolog az, hogy újra élni akar. És ha valaki erőszakkal elveszi egy képzett gyilkos a második esélyét, akkor az magára vessen ("And they're gonna wish, they never touched a hair on her head.")...

A Man on Fire az a fajta film, aminek lehet akármilyen túlzásba esetten csöpögős és lassú az eleje, megbocsátjuk neki, mert értelmet ad az egésznek. Egy olyan film, aminek bár ne lenne vége.

Vagy legyen, csak akkor Tony Scott, a rendező, ne legyen egy gyáva pöcs. De most komolyan, a film egészen az utolsó 12 percig tényleg tökéletes. És akkor kiderül, hogy Pita él. És innentől kezdve veszett ügy, még a Washington nyakában himbálózó Szent Júdás (a veszett ügyek védelmezője) medál sem segít rajta: hollywoodi giccsbe fullad egy igazán jó akció-dráma. Talán ha nem blockbustert akartak volna. Nem tudom. Így viszont a közel két és fél óra után csak egy nagy adag csalódottság marad.

Nem azt mondom, hogy nem érdemes megnézni. Dehogynem. Sőt. Csak éppen egy átverés az egész. Nem nagy film. Nem ad semmi újat. Még csak nem is jó. És mindez tizenkét percen múlott.

Talán Tony Scottot idézi Fuentes, mikor azt mondja: "We just make out as best we can." De ha nagy nézőszámot, sok pénzt akar az ember, akkor nem lehet mindent. Csak a legjobbat, amit adott körülmények között lehet.

Ennek a filmnek csak látszólag tételmondata, hogy "Egy golyó mindig az igazat mondja." Valójában egy korrupt zsaru szájából hangzik el, mielőtt a seggében felrobbanna némi C4.

"It was just business, you know?"

5/10

Én tényleg megpróbáltam tartani magam ahhoz, hogy na akkor mostantól heti kábé két-három alkalommal megnyilvánulok itt, de az van, hogy az idő kurva gyorsan telik és egyszer csak mindig hétvége van. Szóval most mintegy "tryin' to make a move just to stay in the game"-alapon elmesélem nektek, hogy miképp történhetett meg az, hogy egy reggel (délután egy magasságában), mikor másnaposan vánszorogtam ki a konyhába, hogy csináljak egy kávét, a szobámban találtam egy vasdarabot, amit építkezéseken használnak arra, hogy az állvány különböző csöveit összefogja (apám szerint bilincsnek hívják). Jól megaszontam, mi?

Na az lett, hogy ezt a sztorit naponi kell, mert hazaérkeztek szüleim, ami egyben azt is jelenti, hogy én végre el tudok indulni itthonról. Szóval tekintsetek a fentiekre trailerként és akkor annyira nem fáj. Cserébe a trailer szó alatt megtaláltok egy eléggé kurva jó előzetest. Sam Raimi: Drag Me to Hell. Enjoy!

Az Across the Universe egy olyan film, amit mindenkinek látnia kellene, aki szereti a Beatles-t. Mondhatnánk, hogy Beatles-film, pedig nem az. Még csak nem is egy film Beatles-dalokkal. Nem. Ez egy film Beatles-dalokból. És ez teszi igazán rendkívülivé.

Prudence (T.V. Carpio), Maxwell (Joe Anderson), Lucy (Evan Rachel Wood) és Jude (Jim Sturgess). Már a szereplők neve is egyértelművé teszi, hogy mivel állunk szemben. A rendező Julie Taymor (videós interjú itt, jó hosszú interjú úgy általában róla itt) valószínűleg nagyon is Beatles-addikt, az egész filmet végigkíséri az a fanatizmus, amit egy olyan műtől vár az ember, amit egy együttes számaiból írtak. A színészek tökéletesek, az átvezetések egytől egyig ötletesek (személyes kedvencem a legelején a főcím és persze az epres jelenet), a nyelvi poénok pedig... Hát azok közül biztos nem fedeztem fel az összeset.

Érdemes angolul nézni, különben a film nagy része egyszerűen eltűnik. Az olyan mondatok, mint például a You ain't got nothin' vagy a She came in through the bathroom window olyanok, amiket az ember még csak észre sem venne különben. Az egész film ilyen: mikor éppen nem Beatles-nóta szól, a párbeszédekbe van belopva egy-egy sor. A filmhez egyébként több mint harminc számot használtak fel, köztük megtalálható persze a Hey Jude és a Lucy in the Sky with Diamonds is.

És akkor most jöjjön a sztori: Jude Liverpoolból (honnan máshonnan?) Amerikába megy megkeresni apját, aki katonaként Angliában táborozott és teherbe ejtette a fiú anyját. Itt találkozik Max-szel, akinek a húga Lucy. A két fiú New Yorkba költözik, ahol megismerik az énekesnő Sadie-t (Dana Fuchs). Nemsokára csatlakozik hozzájuk a gitáros Jo-Jo (Martin Luther McCoy) és Prudence (igen, a fürdőszoba ablakon át esik be hozzájuk) és Lucy. A Vietnamban zajló háború őket is utoléri: Max-et behívják katonának, Lucy csatlakozik a háborúellenesekhez. Jude és Lucy, bár szeretik egymást, összebalhéznak, ezért a fiú elmegy egy tüntetésre, hogy kibékítse, ám lekapcsolják a rendőrök és (érvényes vízuma nem lévén) kiutasítják az országból.

Az Across the Universe nem csak a Beatles előtt tiszteleg (egyébként nagyon is stílusosan): a Hair hippy-feelingje és a The Wall szürrealizmusa ugyanúgy felfedezhető benne. Ami igazán sajátossá teszi, hogy nem akar sokat. Ez tényleg csak egy szabadságot szerető musical, semmi több: a háború csak a konfliktus megtestesülése, pusztán arra van, hogy a szerelmeseknek legyen min összebalhézni, arra, hogy legyen kiért aggódni - ez minden romantikus film sajátja. A film készítői nem akarták megváltani a világot és éppen ezért lesz ez a film sokkal több egyszerű musicalnél. Mert őszinte.

Az egyetlen dolog, amit nem értek és amit hiányosságként lehet felírni a film készítőinek, hogy vajon Sadie neve miért nem Michelle. És ez még talán elfogadható hibaarány egy több mint két órás filmnél.

10/10

Nem nagyon tudok mit mondani.

Most néztem meg egy videót, amiben Nick Vujicic, egy végtagok nélkül született srác beszél diákok előtt arról, hogy milyen valójában a padlóra kerülni. Arról, hogy van remény. A gyerek most idén decemberben lesz 27 éves. Nézzétek meg, most többet nem tudok erről írni. Meg egyébként is.

Most nem nagyon tudok mit mondani.

Most találtam eztet a cikket az Indexen. Rövid, a lényeg az, hogy az [origo] címlapon kívánt nekik HBD-t és hogy sokan azt hiszik acsarkodnak, pedig valójában ugyanaz a tulajdonos, "egy Kajmán-szigeteken bejegyzett társaság, melynek részvényei egyenlő, 25-25 százalékos arányban oszlanak meg Soros György, Kim Dzsongil, John Demjanjuk és Lando Calrissian között." Na most tessék megkapaszkodni. Sikerült? Oké. jayceon-nak sikerült a következő kommentet írni a cikkhez:

"még szerencse, hogy a két talán legnagyobb magyar hírportál nem is magyarok kezében van, kivéve Soros.
szégyen."

megj.: Tegnap rá kellett döbbennem, hogy vannak, akik nem látták még a Star Wars című opuszt. Na most nekik mesélem, Lando Calrissian az egyik szereplője az eredeti trilógiának... Kim Dzsong-Il-t pedig csak nem kell bemutatni...

Na mivel az utóbbi időben még a szokásosnál is jobban hanyagoltam ezt a blog-dolgot, itt van nektek egy kis ajándék, ami tökéletes arra, hogy még jobban magad alatt legyél, ha éppen. Ha meg nem, akkor eléri. Hallgassátok jó sokszor, aztán érdeklődjetek nálam, hogy van-e pszichiáter és/vagy pszichológus ismerősöm (százalékot kapok tőle).

Szóval nesztek, itt van a Bruce Springsteen lelkén száradó nóta, amit a The Wrestler című filmhez alkotott.

Van ez a csávó, aki írt egy öt kötetből álló trilógiát, ami már alapból nem kispályás dolog, ha belegondolunk, ráadásul a címben is szereplő számnak akkora jelentőséget adott, ami ma is meghatározza többmillió ember hozzáállását a 42-eshez, mint olyanhoz. Ez ugyanis a válasz az Élettel, a Világmindenséggel, meg Mindennel kapcsolatos kérdésre. Az egyetlen probléma, hogy csak azt nem tudjuk, hogy mi a kérdés.

Múltkor valami játszótéren kötöttünk ki egy este, A. teljesen beizgult a csúszdákra meg a hintákra, szóval egy darabig őrjöngött, ami nagyon aranyos volt egyébként, csak a beszélgetést, mint olyat, némileg nehezítette. Nagyjából úgy nézett ki a dolog, hogy K mondta neki, hogy "Hoztunk sört neked is", mire a válasz az volt, hogy "Gyertek ti is, tök jó!" és lecsúszott megint (update: ezzel a mutatvánnyal sikerült kilyukasztania a farmerjának a bal farzsebét. hiába, áldozatok nélkül nincs háború ugye...). Szóval miután láttuk, hogy elvesztettük egy időre, én kinyitottam a sörömet, K pedig a mentes vizét (most ilyeneket fogyaszt, mert bekattant egy kicsit, ő meg tudja ideologizálni tök jól, úgyhogy őt faggassátok) és üldögéltünk egy padon, néztük, ahogy A. veszélyesen magasra löki magát a hintán, meg ilyesmik. Szóval idill a köbön, komolyan. Aztán A. visszatért közénk és megállapította, hogy nem vagyunk túl jó játszótársak, amire nagyon nem lehetett mit mondani, mivel jelen helyzetben teljesen igaza volt.

Aztán persze dumálgattunk, sörözgettünk és azon töprengtem, hogy milyen durva már így látni egy embert, annyira szétcsúszva, ahogy én is voltam nemtudomhányhónappal ezelőtt. Még 2008 végén. Nekem mondtak már sok mindent rólam, többek között azt is, hogy valamiért képes vagyok "úgy felkelni a padlóról, hogy közben felmarkolok valamit." Na ez jutott nekem az eszembe azon a kicsit hűvös tavaszi estén a játszótéren két korty sör között, meg az, hogy oké, meg tudom csinálni, általában nincsenek problémáim azzal, hogy úgy intézzem a dolgokat magam körül, hogy ha neccesen is, de el legyen intézve minden. Viszont ahányszor ilyen helyzetet kreálok saját magamnak (most legutóbb a szakdolgozati témát bejelentő lapom leadását sikerült így intéznem - ez egyébként az eddigi legkeményebb sztori, amit sikerült magamnak csinálnom) valamilyen stresszes, épphogy elintézett szitut, egyre biztosabb vagyok benne, hogy nyugi van, minden jó lesz. Az őrangyalom jól végzi a munkáját, nem lesz para.

Most eléggé eltértem a tárgytól, de mindjárt visszatalálok, ígérem. Ja igen, szétcsúszás, játszótér, kreált helyzetek... Szóval azt vettem észre, hogy az emberekről nagy általánosságban elmondható, hogy a problémáikat saját maguknak csinálják. Ha segítesz valakinek albérletet találni, akkor nem annak örül, hogy van, hanem azon stresszel, hogy csak szánalomból csinálod. Ha valakinek randija van valakivel, akibe eléggé belezúgott, nem annak örül, hogy ott voltak, együtt voltak, hanem azon stresszel, hogy "Te jó ég, biztos elbasztam valahol". Időről időre kirúgjuk saját magunk alól a lábunkat, ki tudja miért. Talán ez kell ahhoz, hogy érezzük, hogy éljünk. Fasz tudja.

Az viszont biztos, hogy ezek csak pillanatok. Amikor más rúg fel, az sokkal rosszabb. Ebben a játékban nincsen kiállítás, senki nem kap büntetést a tetteiért. Összetörsz valakit, aztán még meg is taposod, csak úgy mért ne-alapon, aztán otthagyod fetrengeni a szerencsétlent. Megverted. Király vagy.

De le nem győzted. Ez erő kérdése. És akaraté. Mindenki fel tud állni a padlóról. Van akinek évekbe telik, van akinek csak néhány hónapba. De a szenvedés mértéke ugyanakkora. Elvesztett egy újabb illúziót, amiben már elkezdett hinni. És annál talán nincs is rosszabb. De az idő telik, erőt gyűjt és feláll. És valamikor majd újra leküldik, de akkor már erősebb lesz. Ez így jó. Egyre fogynak az illúziók, míg végül megtaláljuk saját magunkat abban a sárrétegben, ami ránk rakódott az évek során az iskolában, otthon, a filmekből és könyvekből, amiket megnéztünk-elolvastunk.

És a nap végén csak egy kérdés marad, egy kérdés, amit mindenki feltesz magának szinte minden nap. A választ pedig... Azt mindig is tudtuk. Pedig folyamatosan változik.

Mivel kisebb problémák merültek fel az utóbbi időben ezen az istenek által megszentelt virtuális helyen, egy ideig ilyen lesz a design. De nyugi, hamarosan frissülünk és az nagyon fasza lesz. Addig meg elégedjetek meg ezzel, tudom, hogy nem olyan, mint volt, de azért talán elmegy. Hamarosan pedig jelentkezem egy eléggé kurva fontos számmal, némi elméleti oktatással és a már régebben beígért sztorikkal. Addig pedig énekeljetek az esőben. Másra ez az idő úgysem jó, és lám, ő is hogy élvezi.

Ma két hónapos a blog, úgyhogy ennek örömére írok ide egy rövidet. Azért rövidet, mert megyek erre koccintani K-val és A.-val. Mondjuk ők még nem tudnak róla, hogy csak emiatt vagyok hajlandó találkozni velük, de ez jobb is így.

Általánosságban pedig elmondható, hogy a világ nem sokat változott azóta, hogy ez megszületett, de nekem speciel jó, ami most éppen elég is. A többi pedig majd lesz. Vagy nem.

Let me play the lion too!

Miután felszálltunk a buszra, Any úgy gondolta, hogy akkor ő most alszik egyet, mire rászóltam, hogy ezt ő sem gondolhatja komolyan, tessék engem szórakoztatni. Erre elkezdtünk beszélgetni, ami eléggé jó volt, kezdtem úgy érezni, hogy hmm, ez a csajszi megérne egy próbát. Aztán megérkeztünk a Moszkvára, leszálltunk, egy darabig álltunk a megállóban, aztán végül elkértem az MSN-címét (erről a jelenségről itt már értekeztem). A számát néhány nappal később tudtam meg, miután tisztáztuk az L-lel történt apróságot, ami nagyjából úgy nézett ki, hogy rákérdezett, hogy ez mégis mi, amit hallott, mire mondtam, hogy na igen, erre nem vagyok büszke, megtörtént, ez van. Aztán megtörtént az első randi (Margitsziget), a második (Zorró-film éjféli premierje, ráadásként még a barátnői is lecsekkoltak) és végül, de egyáltalán nem utolsó sorban a harmadik (valamelyik teázó, utána körút, utána egy hely, ami régen játszótér volt), amikor végül összejöttünk egy park-szerűségben, amit már régről ismertem, sokat jártam oda. Egy kutya meglehetősen ránk hozta a frászt egyébként. Ez majdnem közvetlenül az első csók előtt történt. Aztán hazakísértem.

Innentől kezdve nem igazán tudom, hogy mit mondhatnék. Mikor öt hete voltunk együtt és Any megint írt sms-t, amiben ennek örvendezett, mondtam neki, hogy oké, százig számoljuk. És így is történt. Nekem ez volt az Első Kapcsolat. Gondolom tudjátok miről beszélek, mikor ezt mondom, valószínűleg a legtöbben közületek már átestek ezen, aki pedig még nem, az reszkessen: egyszer életében mindenkinek van EK-ja. Amikor mindig fogjátok egymás kezét. Amikor ha meglátsz egy másik párt egyszerűen elképzelni sem tudod, hogy nálad boldogabbak lennének. Amikor mindent megbeszéltek egymással. Amikor a hibákat, amik másokat idegesítenek, te kimondottan szereted. Amikor tehet bármit, tényleg bármit, te nem tudsz igazán haragudni. Amikor eltervezitek a közös jövőtöket és komolyan hiszitek, hogy meg is fog történni. Amikor azt hiszitek, hogy az az egyszerű kifejezés, hogy "Örökké szeretni" tényleg azt jelenti, hogy halálotokig együtt lesztek. Ez az EK, ami soha nem ismétlődik meg, akármennyire is ugyanazt keressük. Ami teljesen pótolhatatlan, de szörnyű, ha nem történik meg soha. Ami az esetek nagy többségében véget ér.

Soha nem veszekedtünk igazán. A legkisebb hülyeséget is átbeszéltük, így megelőztünk egy csomó felesleges üvöltözést. Hiszti volt persze, de azokat az ember egy idő után megtanulja kezelni. Nem tudok írni erről a korszakról, mert ahhoz túl fontos volt a legapróbb pillanata is. És mert az egészből már csak egy érzés maradt, amit nem felejtek el. Legyen elég annyi, hogy egyszer megcsaltam, amit egyből megbántam, másnap reggel már muszáj volt mondani neki, hogy mi történt. Megbocsátott, az élet ment tovább - nem vettük észre, hogy valószínűleg ennyi volt. Az, hogy később, tavasszal, iszonyatos módon rá tudtam kattanni egy lányra, akivel egy OKJ-ra jártam, szintén egy jel volt. Megerőszakoltam magam és nem hagytam, hogy bármi történjen - ez valószínűleg nemcsak magammal, hanem vele sem volt korrekt. Akkor szakítanom kellett volna, de nem tettem. Nem tudtam volna már élni nélküle. A többi pedig már történelem.

Még egy nyarat együtt töltöttünk, aztán elérkezett 2007 októberének 5. napja. Péntek. 100 hét. Jó lenne azt mondani, hogy tökéletesen emlékszem arra a napra, de az az igazság, hogy ez nincs így. Ötletem sincs, hogy mit csináltunk. Aztán mikor vasárnap találkoztunk mielőtt dolgozni mentem, már éreztem, hogy valami nincs rendben. Már egy ideje így volt ez, szeptemberben Any egy ügyvédi irodában kezdett el dolgozni, onnantól kezdve lettek a dolgok egyre rosszabbak, egyre nehezebbek. Aztán mikor elmentem dolgozni, tudtam, hogy ez valószínűleg ennyi volt.

Sorozatfüggő vagyok, ezt talán a legtöbben tudjátok. Azon a hétfőn is a TV2-n néztem az NCIS című sorozat éppen aktuális részét. Előtte beszéltünk Any-vel, eléggé kiakasztó volt, hisztizett egy nagyot, minden különösebb ok nélkül. Aztán felhívott mikor reklám volt. Soha nem láttam a rész végét.

Érdekes, hogy milyen dolgokra emlékszik az ember és mi mindenre nem. Az "évfordulókat", amiket félévente tartottunk, nem nagyon tudom, hogy hogyan ünnepeltük. Emlékszem néhány dologra, de az az igazság, hogy sok mindent elfelejt az ember. Tudom, hogy a Senatorba ültünk be először és hogy a Millenárisban voltunk utoljára. Tudom, hogy mi volt az első sms-ében és szó szerint tudom idézni, hogy hogyan kezdte a telefonhívást. De a kettő között...

"Nem veled van a baj. Velünk. Én nagyon szeretlek, de már nem vagyok szerelmes beléd. Sajnálom." Akkor megkérdeztem, hogy "Most szakítasz velem"? Mire azt mondta, hogy "Igen". Ennyire emlékszem. Meg arra, hogy beszéltünk még vagy negyed órát. Arra, hogy mikor letettem a telefont, az kiesett a kezemből. Arra, hogy remegő kézzel rágyújtok. Hogy felhívom K-t és elmesélem neki, mi történt. Arra is emlékszem, ahogy betántorgok az erkélyről és kérek apukámtól egy felest. Akármit, csak üssön. Arra, hogy megiszom. Az egész még most is olyan, mintha egy álomban mozognék.

Tökéletesen emlékszem arra, hogy hogyan kezdődött. Arra is, hogy mi volt a vége. A kettő közötti pillanatokra, érzelmekre is. De onnan nem tudnék felidézni semmit olyan élességgel, mint az elejét vagy a végjátékot. A kettő között boldog voltam. Viszont egy másik ember is. A kettő között megéreztem, amit mindenkinek meg kellene. Viszont csak egy illúzióban éltem. A kettő közötti időszakra szükség volt. Ahogy arra is, hogy vége legyen. De mindennek ellenére a kettő között az egyetlen igazán valóságos dolog, amire vissza tudok emlékezni, az csak annyi, hogy eltelt száz hét.

A mese vége csak ritkán jó, ha valóságos. Nekem akkor rá kellett jönnöm, hogy soha többet nem láthatom és soha többet nem hallhatom azt a lányt, akit annyira szerettem, hogy egy egész életet el tudtam képzelni vele. Az utolsó, amit az a lány mondott az volt, hogy "Sajnálom." Utána már csak Any volt, egy lány, akit nem ismerek. És száz csodálatos hét emléke, amiről az sem biztos, hogy megtörtént egyáltalán.

Miután megkezdődött a buli-korszak, eléggé felgyorsult az élet. Na most nem kell azt gondolni, hogy előtte nem mászkáltunk el ide-oda, inkább arról van szó, hogy többet, jobban, ilyesmik. Persze ez hozta magával a jobbnál jobb történeteket, 2004. december 31-e például kimondottan izgalmas volt, örömmel el is mesélném, de most egész egyszerűen nem erről van szó, úgyhogy majd legközelebb. Bocs a mézesmadzagért.

Közvetlenül az előző részben ecsetelt E-sztori előtt lettünk jóban Alival, akivel máig tart a kapcsolat. Vele mászkáltunk ide-oda, néha csatlakoztak hozzánk mások is, például Dave, esetleg S. és egy idő után K is. Röviden úgy akadt össze a banda, hogy Ali és Dave Hidegkúton éldegélnek, S. az osztálytársam volt (eredetileg Ali is, de ő aztán elpályázott a Baár-Madasból), ráadásul ő is Pesthidegkúton érdekelt, K pedig Dave osztálytársa volt (és egyébként egy helyre járt matekra egy másik osztálytársammal, akinek szintén s betűvel kezdődik a neve és mivel most jobbat kitalálni nem tudok, ő legyen mondjuk Sanyee). A lényeg, hogy a csapat még most is meg van, azóta kiegészült Krisszel, meg Dave öccsével (M. - ő mondjuk már akkoriban féltag státusznak örvendett) és barátnőjével (O. - róla is lesz szó... Na nem, nyugi, nem ennek a sorozatnak a keretein belül...).

Alival azért nagyjából változatosan nyomultunk akkoriban, minden nyáron más társaság volt az alap és ahhoz még jöttek járulékosan emberek. Ezen a nyáron (2005) úgy alakult, hogy H.A. is a társaságban volt és viszonylag hamar ráakadtunk egymásra. Egy darabig bénáztunk, aztán ő összejött valakivel, akivel aztán némi agitálás után szakított, elmentünk kávézni és mondta, hogy hát ezt most így nem, inkább mégis a másik srác. Valószínűleg egyébként ekkorra tehető az elmélet megszületése, miszerint mindig van egy másik srác. De komolyan, mindig. Ami azt illeti, jelen helyzetben ez mondjuk nem hatott meg túlságosan, Alinak is csak annyival kommentáltam a dolgot (és ezt hallgatom azóta is...), hogy Basszus, én meg kifizettem a kávéját...

Ezek után már elég gyorsan zajlottak az események: összeismerkedtem valakivel, aki aztán gyorsan a süllyesztőbe került (nem az én hibám volt) és hülyét csináltam egy másikból egy bulin (az én hibám volt - de mivel még ma is röhögök rajta, hadd ne tegyek úgy, mint aki megbánta...). Előbbi viszonylag egyszerű történet: csaj, este, sör, csaj, szám, ugyanaz a hely másik este, csaj megjelenik egy sráccal határozottan együtt, sms neki, hogy elmész a francba. A sztori ízét nem ez adta, hanem hogy másnap, miután kicsit megbántam már, hogy olyan durván küldtem el, megint felmentem a helyre, mert vártunk valakire a Moszkván és tudtuk, hogy ott van, szóval felmentem lerángatni egy srácot és a lány természetesen (ez már csak így működik) éppen ott volt, beszéltünk, összenevettünk és kábé egy évig (másfélig?) nem találkoztunk. Még mielőtt továbbmennénk, muszáj elárulnom, hogy az Elátkozott Hely neve Moszkva tér Bisztró, nem mondom, hogy kerüljétek, de azért óvatosan... A másik egy kicsivel durvább sztori, szóval idegesebb természetű olvasók ugorjanak egy bekezdést.

Az úgy volt, hogy általános iskolai osztálytársam rendezett egy házibulit, amolyan együtt végeztünk hatodikban, találkozzunk gyerekek-félét. Én egy évig jártam egyébként velük, utolsó évben, de mivel annyira jófej voltam már akkor is, úgy megszerettek, hogy emlékeztek rám. Vagy csak úgy hívtak, hogy legyen kin röhögni, fene tudja. A lényeg, hogy ezen a bulin volt egy lány, aki meglehetősen jól nézett ki ugyan, de hát... Hmm... Hogy mondjam finoman, általában nem az eszét szeretik benne az emberek. A hölgy ráadásul meglehetősen be is rúgott, ami mondjuk rólunk is elmondható volt, ráadásul még rá is téptünk, ami kimondottan jót tett a hangulatnak. Történt pedig, hogy a lány és én némileg összemelegedtünk, utána pedig széles vigyorral az arcomon sétáltam oda az egyik sráchoz, aki szintén rá volt akadva (és akivel viszont már ismertük egymást, mert osztálytársak voltunk - a csajjal én akkor találkoztam először) és mondtam neki, hogy szevasz öcsi, győztem. Ő ezt nem akarta annyiban hagyni, ezért megkereste, smároltak egyet és kijött, hogy Te jössz. Na most ami ezután volt, finoman szólva is eléggé durva és nem győzőm hangsúlyozni, hogy szét voltunk már csapva. Maradjunk annyiban, hogy bementem a lakásba (csak a gangon lehetett cigizni) és mikor kijöttem, azt mondtam a srácnak, hogy Tied. Még így a végére megjegyezném, hogy a versenyt egy ponttal én nyertem...

Aztán elérkezett 2005 októbere, annak is a vége és az életem gyökeresen megváltozott.

Tulajdonképpen az életben tényleg csak az kiszámítható, hogy kiszámíthatatlan. Például a fene gondolta volna, hogy azzal a lánnyal, aki az egyik legnagyobb hatással volt az életem további folyására egy olyan házibuliban találkozom, ahova Ali úgy rángatott el. A buli Pesthidegkúton volt és miután eleget ittam, sikerült összeakadnom L.-el, ami akkora probléma nem lett volna, ha Ali akkoriban nem érte fájdítja a szívét. Na most védelmemre legyen mondva, hogy már akkor sem értettem, hogy mit lát benne, az a bizonyos ha egyszer ott van, akkor jó-féle lány, de tényleg semmi különös. Na persze miután táncoltunk és na igen, beszélni kellett Alival, aki ezt végignézte, hogy bocs, én nem akartam. Ami félig még igaz is, mert tényleg csak úgy hirtelen történt a dolog, nem ez volt a szándék. Na mindegy. A lényeg, hogy harag nem lett belőle, én viszont úgy döntöttem, hogy inkább szétnézek az emeleten, mielőtt megint valami marhaságot csinálok. És ott volt Any (röhej... Egy csomóan így hívták körülöttem, én soha, most meg emiatt a hülye kódnevezés miatt, aminél ráadásul mindenkinek tök nyilvánvaló, hogy kiről van szó, rá vagyok kényszerítve...). Dumálgattam vele meg a barátnőjével, meg iszogattunk, aztán egyszer csak reggel hat óra lett, én pedig kérdeztem, hogy ki lakik a Moszkvánál, erre Zs (Any barátnője) rám tukmálta Any-t, mondván, hogy ő és de jó, hogy arra mész, egyedül nem merném elengedni.

Mára pedig ennyit, most találkoznom kell K-val, akivel iszunk egy sört.

Tulajdonképpen egy Krisszel folytatott beszélgetés indította el, hogy írjak erről, de végső soron Dave tehet róla, hogy megkaptam a végső lökést. Ez mondjuk a sors iróniája is egyben, hogy pont ők ketten, meg ilyenek, de ezt most hagyjuk, talán egyszer lesz szó erről is, amit mondjuk garantálni nem tudok, de egy határozott talán simán belefér.

Szóval az történt, hogy ahogy beszélgettünk Krisszel, arra terelődött a szó, hogy akkor most mi is az, hogy barát, meg van-e és leginkább, hogy most komolyan, mit jelent ez a szó.

Barát. Emlékszem, még nagyon régen, mikor nagyon kicsik voltunk, C. állandóan rangsorolta a barátnőit, ez a rangsor ráadásul minimum hetente változott, amin mi értelemszerűen visítottunk a röhögéstől. Hogy akkor most Andi a legjobb barátnője és Szilvi a második, aztán a negyedik helyről valaki az élre tört... Szóval vicces volt és még most sem tudom azt mondani, hogy fújj, de undorító dolog volt ezen nevetni (persze ha más teszi... Na azt mondjuk minimum megölöm, de előtte azért kitalálok valami fincsi kínzást is. Az élet ilyen...). Azóta ő is felnőtt és már nincs ez, a korszak, hogy úgy mondjam, lezárult. Ami miatt ezt most elmondtam, az nagyon egyszerű: neki volt igaza. Van rangsor.

"A jó barát garantálja, hogy kihoz a börtönből. Az igazi barát ott ül melletted, amíg ki nem szabadulsz." Baromság. Az igazi barát garantálja, hogy megtesz mindent. Az igazi barát ott ül melletted. De ezt megteszi akármelyik jó haverod. Vagy jó barátod, ahogy tetszik. Szerintem az igazi barát az első, aki meglátogat és valami olyasmivel nyitja a beszélgetést, hogy Normális vagy, bazdmeg, mégis hogy jutott eszedbe ez a hülyeség?! Mert ismer, mert tudja, hogy szenvedsz, hogy szenvedni fogsz. És mert együttérez veled. Viszont éppen ebből következik, hogy először neked esik, hogy aztán átbeszéljétek a történteket. Mert az igazi barát szeret is.

"Barát az, aki ismer és ennek ellenére szeret." Ez már majdnem jó. Tényleg, egészen kicsike banánhéjon csúszik el az egész és válik egy baromi jól hangzó közhellyé. Nemcsak a barátod az, aki ismer és annak ellenére szeret. Ilyenek a testvéreid, a szüleid, sőt elég sokan, akik haverok, de azért eleget lógnak veled ahhoz, hogy tudják: igen, ez egy faszsága a gyereknek, de ettől még szeretjük.

Van rangsor. Az én barát-fogalmam szerint a barátod az, aki mindent tud rólad és elfogadja a lényeged. Azt, ami azzá tett, ami ma vagy és azt is, aki a jövőben lenni szeretnél. Nekem A. ilyen. Szorosan követi K, de ő fele annyit se tud rólam, egyszerűen nincs időnk erre. A többiek pedig messze lemaradva kullognak A. és K után, amivel szerintem nincs baj. Ez így természetes. Az óvodában még az volt a normális, hogy odamentünk valakihez, aki szimpatikus volt és megkérdeztük: Leszünk barátok? És lettünk. Ugyanez volt általános iskolában is, csak másképp, kicsivel komolyabban, hogy aztán mikor bekerülünk gimnáziumba, már legyenek alapok, amik alapján magunk mellé vesszük az embereket.

Mikor végre realizálta, hogy igen, miután lediplomáztam én tényleg el akarok költözni Spanyolországba, K csak annyit mondott némileg rezignált hangon: Azért mielőtt elmész még iszunk egy nagyot búcsúztatóként, ugye? Dave ezzel szemben azt fejtegette, hogy hiszen ott érzi jól magát az ember, ahol a barátai vannak és ha ott nem akar maradni, akkor ezen el kell gondolkodnia, meg akkor mégsem annyira fontosak az emberek, akik körülveszik. Ez is egy álláspont, csak kihagy egy igen lényeges momentumot, amit még anyukám sem tudott megkerülni, mikor a spanyol-tervekről beszélgettünk: ha fontos, akkor fontosak az álmai. Ha fontosak az álmai, akkor elfogadod, hogy adott esetben ezt tőled messze tudja csak elérni. Vagy legalább kipróbálni, hogy sikerül-e. Ha igazán fontos, akkor ez a távolság nem teszi értéktelenné a kapcsolatot. Ha igazán fontos, akkor nem tudod, hogy mihez kezdj majd nélküle, de elfogadod, hogy mennie kell. Ha valaki ennyire fontos...

Akkor van egy barátod.