Ami eddig történt

Mindenekelőtt itt most nem feltétlenül barátnőkről lesz szó, egyébként is jobban szeretem a potenciális ex-kifejezést, meg amúgy is, ez egyfajta kedélyeskedő-leíró áttekintés. Nem tudom megígérni a teljes őszinteséget, tekintve, hogy a) én sem emlékezhetek mindenre, b) van, amihez egész egyszerűen semmi közötök és c) azért önmagában véve ez az egész egy valóságon alapuló fikció, tekintve, hogy csak az én sztorimat halljátok és egyébként is. Ami nem azt jelenti, hogy nem történt még csak hasonló sem, hanem... Oké, szerintem már az előzőekben lerendeztük ezt a dolgot, felesleges továbbragozni.

Az ötletről fogalmam sincs, hogy honnan jött, asszem miután kész lett a galambos cucc jutott eszembe egy szál L&M cigaretta elszívása közben. Lehet, hogy kávét is ittam, de azt nem hiszem, arra viszont biztosan emlékszem, hogy utána K-val eléggé bekészültünk egy üveg bor, sok sör és egy fél feles pálinkának nevezett izétől. De erről majd máskor.

Na ezek után akkor kezdődjön is a sztori, mondjuk, nem is tudom... Oviban.

Életem első nagy szerelme egy Vivi nevű lány volt, akinek az apja, mikor jött érte, mindig adott nekünk is (értsd: nemcsak a lányának, hanem nekem és a testvéreimnek is) ilyen édes gyerekrágót, amit akkoriban nagyon szerettünk. Így utólag, ezt is tekintetbe véve, persze felvetődik a kérdés, hogy vajon mennyire volt ez őszinte szerelem, de állítom, hogy nem érdekházasság lett volna. Az persze jellemző, hogy már akkor is volt szisztéma, ami alapján kiválasztottam a potenciális exet, mindenesetre az talán fontos, hogy azóta nem szempont, hogy kapok-e rágót az apjától, ahányszor találkozom vele. Sőt, valószínűleg eléggé sértőnek érezném...

A következő kitérő talán általános iskolára tehető, de onnan sok emlékem nincs, inkább ilyen rákattanások voltak, ami gondolom mindenkivel előfordul. Ami biztos, hogy első hmm, hogy is nevezzem, kapcsolatom, talán 16 éves koromban volt és olyan két hétig tartott, ami relatíve hosszú idő, mivel nem nagyon értettem én sem, hogy mégis miért csinálom, csak kellett valaki és R. éppen ott volt. Nem szép dolog, de mentségemre legyen mondva, hogy kedveltem én őt, csak éppen nem akartam, hogy mellette/vele kelljen töltenem a délutánjaim nagy részét. Szóval rövid időn belül a kapcsolatunk megváltozott és megkapta a nagyrabecsült "ex" előtagot, amit véleményem szerint nagyon is alulértékelünk. Azon mondjuk, hogy utána többet nem beszéltünk hosszabban és akkor sem mentünk tovább az időjárásnál valamint a mivanvelednél komolyabb dolgokra, nem nagyon tudok csodálkozni. Utóbbit is csak jóval később, mikor nagy ritkán véletlenül egymásba botlottunk a Moszkva téren. De nagyon örültünk neki, hogy látjuk a másikat...

Ezek után mondjuk a baj csőstül jött: rendesen szétcsaptam magam egy leányzó miatt, aki nálam éppenhogy egy icike-picike túlzással a szerelem-első-látásra-tétel bizonyítéka és mint ilyen, némileg rosszul esett, mikor hosszú (egészen pontosan fél tanévig tartó) bénázás után végül benyögte, hogy ööö, nem. Ez mondjuk akkor nekem a világvégét jelentette nagyjából, viszont pont jó volt arra, hogy az egész nyaramat hazavágja. Ami persze nem feltétlenül igaz teljesen, mivel életem első igazán durva másnapossága és az első elszívott cigaretta is ehhez a nyárhoz köthető, szóval azt azért kijelenthetjük, hogy élményekben gazdag hálidéj volt és ha korrekt akarok lenni, akkor még meg is köszönöm E.-nek, mivel ekkor tényleg nagyot fordult velem a világ. Ezt a nyarat követően történt, hogy rászoktam a cigarettára, hogy életemben először rúgtam be úgy, hogy az este egy (nagy) részéből az égvilágon semmire nem emlékszem és végül, de egyáltalán nem utolsó sorban ekkor kezdett kialakulni valamiféle világlátásom is. Szóval élmények azok voltak bőven.

Világlátás alatt nyugodtan lehet érteni annak a fajta szkepticizmusnak a kezdetét, ami ma jellemez, mondjuk én akkor még cinizmusnak hívtam, sőt, maradtam is ennél a verziónál elég sokáig, A. volt az, aki rávilágított, hogy ez nem egészen az, mert. De ez csak sokkal később történt.

Vasárnap lévén egy csokorba gyűjtöttem a héten talált bizonyítékait az emberi hülyeségnek. Van közöttük húsvéti karácsonyfa, a tipikus buta, akivel bármit meg lehet csinálni és még büszke is rá, fantom alapítvány és egy youtube-os videó, amiből csak ennyit idéznék, mert pont idevág: "...na mindegy. Azok a fos... Azok az emberek vagy mik..."

Húsvéti karácsonyfa

"2007 nyarának végén kezdődött, és mint az a modern világban már elég gyakori, interneten ismertem meg a kedves fiatalembert. Nem chat, nem társkereső, egy egyszerű online játszható stratégiai játékban voltunk csapattársak, és egymás segítése végett kezdtünk el beszélgetni."
A netszerelem a divat

"El kell darálni, hogy mi a hányás"

"Egyik utolsó intézkedéseként Gyurcsány Ferenc kormányfő elrendelte, hogy kapjon 25 millió forint támogatást egy alapítvány, amelynek Csurka István az elnöke. A szervezet pártalapítványként jogosult állami támogatásra, bár a bíróság szerint jogerősen még nincs is nyilvántartásba véve. Az alapítványt az egykori MIÉP-Jobbik választási szövetség nevében hozták létre ugyan, Vona Gábor, a párt elnöke azonban nem tud ilyen alapítványról."
A nem létező támogatott

Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy nem nagyon van állat, amitől jobban megijednék, mint a különböző tereken tömegesen fellelhető undorító, nagyjából hatszáz féle halálos betegséget hordozó szürke városi galambok. Most róluk lesz szó.

Alacsonyan repülnek, ráadásul tömegesen. Adott esetben érzed, ahogy az arcodat súrolják a szárnyukkal, összerezzensz, megtorpansz és azon imádkozol, hogy a következő ne beléd repüljön, hogy átadjon néhányat a betegségek közül, amik a szervezetét erősítik. Múltkor a Nyugati téren az aluljáróban láttam néhány galambot, ott még rosszabb a helyzet, hiszen egy zárt térben repdesnek ide-oda, mindenféle rendszert nélkülözve. Az, hogy vannak, akik még etetik is, véleményem szerint nagyban mutatja, hogy miért tart ez az ország ott, ahol.

A galambok családjába 42 nem és 313 faj tartozik, ami némileg meredekké teszi a tényt, hogy én összesen két csoportra fogom őket bontani: a szép fehérek és a csúnya színesek. Ha még azt is hozzávesszük, hogy ez a fajta osztályozás meglehetősen rasszista is, akkor tényleg bajban vagyok, de mentségemre legyen mondva, hogy a) baromira nem érdekel, ha valaki emiatt kötözködik, azt még kinevetni sincs kedvem és b) így csak azt mutatom, hogy a galambok, mint olyanok tökéletesen párosíthatóak társadalmunkkal.

Már az ókorban, Mezopotámiában is szent állatként tisztelték a galambokat, később a kereszténység hívei is előszeretettel alkalmazták jelképként és még ma is a fehér galamb a béke szimbóluma. A nagy történelmi múltra visszatekintő állatok voltak áldozati állatok a zsidóknál, tenyésztették őket finom húsukért, de a legnagyobb megtiszteltetésben 325-ben, a niceai zsinaton részesültek, amikor megválasztották őket a Szentlélek hivatalos jelképének. Ezen kívül később a szakrális mellett polgári foglalkozást is vállaltak, a ma Magyar Posta néven futó káoszt például most is simán porig aláznák a szolgáltatás minőségének versenyében. Ők legalább mindig célba juttatták a leveleket...

Később ellustultak, keveredtek egymással és kialakult a fehér-színes ellentét, nagyjából azzal egyidőben, hogy megjelentek az első modern rasszista megnyilvánulások. A Moszkva téren és Budapest számos pontján fellelhető, úgynevezett koldus galambok a tökéletesen lecsúszott, pofátlan verziói az egyébként nemes állatnak. Ha Istar istennő látná, hogy hova jutottak szent barátai, valószínűleg kibaszottul ideges lenne, de szerencsére őt már réges régen kivégezte egy Lucifer nevű csávó, aki aztán később öntudatra ébredt. A gyökér... Na mindegy, ez egy másik történet, majd valamikor talán erről is mesélek.

Szóval a lényeg, hogy a színesek nem dolgoznak, egész nap csak hesszelgetnek a városban és arra várnak, hogy a sült galamb a szájukba repüljön körülöttük lévők majd adnak nekik kaját. Ha meg nem, akkor elrepülnek mellettük fenyegetően közel, csak hogy éreztessék jelenlétüket. Megélhetési bűnözés, na.

Az persze nem véletlen, hogy ilyen sok csúnya-rossz galamb van és csak nagyon kevés fehér-tiszta. Ráadásul az a kevés is csak külsőleg tiszta, belül ugyanolyan rohadtak, képtelenek arra, hogy változtassanak a környezetükön, pedig ez az ő feladatuk lenne, segíteniük kellene elveszett társaikon, de ehelyett inkább lenézik őket, arrébb ülnek a villamoson repülnek, próbálnak nem tudomást venni róluk.

Vannak persze olyanok, akik tényleg próbálnak segíteni, csak nagyon kevesen, túl kevesen. Amikor C. a Szent János Kórházban volt és rendszeresen látogattam, előfordult, hogy egy-egy szürke galamb berepült a pszichiátriai osztály étkezőjébe. Amikor valaki már ennyire kétségbeesett, akkor muszáj lenne elgondolkodni, hogy valamit tenni kellene, de aztán valahogy inkább mégsem. Jobb úgy, ahogy van - ha behunyod a szemed, akkor eltűnik a világ.

D. most mesélte, hogy a múltkor, mikor felszállt az 59-es villamosra a Városmajornál (a.k.a. Fogaskerekű), már fenn volt rajta három szürke, akik közül kettő leszállt a Nyúl utcánál - biztos ott volt dolguk. Azt gondolom mondanom sem kell, hogy blicceltek...

Egy aggódó kérdésre felelve, akkor most üzenem mindenkinek, hogy tökéletesen jól érzem magam a bőrőmben, csak arról annyi mindent nem lehet írni. Szóval nyugi mindenkinek, aki komolyan aggódna a lelkiállapotom miatt. És ha már, akkor megemlíteném, hogy ma kábé annyit írtam ide, mint eddig összesen, ami nem kispályás. Na indítsatok valahova a szabadba, ilyen időben bűn otthon punnyadni.

Van olyan, hogy egyszerűen csak szar napod van, teljesen mindegy, hogy mit teszel vagy nem teszel, szar és kész. Ilyenkor jön a kérdés persze, hogy mi a baj, de most komolyan, mondd már el és a legrosszabb, hogy tényleg nincs válasz, még baj sincs, csak egyszerűen most így jött ki. Akárhol lehetnél, akár New Orleans-ban is, abban a bizonyos házban, ott is ugyanilyen lenne.

Azt mondják, akkor vagy igazán jó, ha felismered, hogy mikor kell befogni a szádat és mikor kell beszélgetni. Ez egy nagyon aranyos közhely, csak éppen lehetetlen betartani: ha valaki, aki akármennyire fontos láthatóan nincs jól, muszáj kérdezni. Pedig annyira talán nem nagy kérés, hogy ha nem akarom, akkor ne mássz az agyamba. De valahogy ez mégsem akar összejönni senkinek. Egy idő után talán elhiszik, hogy nincs kimondható probléma, mert te magad sem tudod, hogy mi a fasz van, de addigra már annyira felidegeltek, hogy akár lehetne is mit mondani. Persze azt nem szabad, hiszen csak jót akart, nem érti, hogy most mi van, hát basszus, ha már kérdezni sem lehet, akkor tényleg bocs, hogy egyáltalán létezem, ha gondolod mehetek is, és jól megsértődnek. Ami a legjobb benne, hogy a maga kitekert módján még igazuk is van... Szóval végül maradunk annyiban, hogy bocs, ezt most nem tudom megmagyarázni, aztán jobb esetben ennyi volt.

Most kicsit elkalandoztam, de mindegy, jók ezek a kis kitérők, utána olyan, mintha vakációról érkeznél vissza a hülye témához, amiről egyébként beszélni akartál. Szóval a lényeg, hogy pont most volt nekem is egy ilyen érzésem, hogy egyedül vagyok a világ ellen, tudjátok, a szokásos közhelyes baromság, amikor tényleg elhiszed, hogy csak magadnak vagy, nincs senki más, és csak annak tudsz örülni, hogy legalább az, ami ebben az ürességben van, mind a tied. Rohadt egy dolog ez, mert muszáj feltenned a kérdést egy idő után, hogy de bazdmeg, ezt most komolyan bírod csinálni? Úgy teszel, mint aki él, de belül apró darabokra vagy zuhanva, de panaszkodni senki nem hallhat, mert te annyira faszagyerek vagy. És miközben vergődsz a szarban, amibe saját magadat lökted, eszedbe sem jut, talán nem mások a hibásak állandóan, mindig mindenért. Talán éppen ők próbálnak segíteni, a fura én ott vagyok neked, te ott vagy nekem-elv alapján. Ami persze adott esetben rohadtul nem igaz, de kit érdekel? Szeressük egymást, gyerekek! Ha híd alatt lakunk, akkor is együtt, tök jó!

Már csak annyi kell, hogy menjünk kúl bulikba, aztán tényleg minden tökéletes és szép lesz. Hogy közben átgázolsz másokon? Nem veszed észre a lényeget? Nem para. Zsebre vágott kézzel vigyorogsz, üveges szemmel bámulsz magad elé, és tényleg, komolyan elhiszed, hogy életben vagy. Ha csak egyetlen pillanatra kinyitnád a szemed, ha csak egyetlen rövid percre megpróbálnád, láthatnád, hogy mi minden van körülötted. Hogy még erőlködni sem kell azért, hogy tényleg jobban érezd magad. Hogy elhihesd végre, hogy létezik az, amiben már senki nem hisz.

Persze beszélni, azt nagyon könnyű, tudom én. Hinni is abban, amit mondok, azt mondjuk sokkal nehezebb. Nem tudnám megmondani, hogy annak, ami itt szerepel mekkora részét bírom én csinálni, de legalább próbálkozom nem elbúcsúzni, mielőtt egyáltalán köszöntünk volna egymásnak. És már ez is valami.

A többi pedig csak hit kérdése. Jobb lesz.

Átgondoltam A. elméletét, tényleg, elkattogtam rajta egy darabig és végül igazat kell neki adnom, ami ennyiszer előfordul az már nem röhejesen lúzer, hanem maximum röhejes és valószínűleg csakis az én hibám én is hibás vagyok valamilyen szinten. Most pedig jöjjön egy válogatásalbum. Ajándékba, neked. Akárki legyél is.

Hát az, hogy már megint ugyanabba a sztoriba futottam bele (ami nem más, mint (törölve)), az annyira röhejesen lúzer, hogy én speciel csak nevetni tudok rajta. Mondjuk így van ezzel mindenki más is, szóval nem az én humorommal van a baj, ez tényleg vicces. Mindenesetre arra már rájöttem, hogy szuperhős vagyok, csak éppen az én különleges képességem az égvilágon semmire nem használható (most tekintsünk el attól a néhány vidám pillanattól, amit okozok vele).

Később aztán ültünk egy kocsmában, söröztünk (pontosabban söröztem, meg ittam egy pálinkát is, A. valamilyen megmagyarázhatatlan okból teát fogyasztott - próbálta ezt megideologizálni persze, de engem nem győzött meg), én pedig ismét elővettem a témát, amit kábé negyedévente egyszer muszáj. A sörözőtől nem egészen száz méterre lévő út ugyanis az M7-esre vezet rá, ami azt jelenti, hogy gyalogolni is alig kellene és már ott is lenne előttünk a lehetőség, hogy leállítsunk egy kocsit és elvitessük magunkat valahova. Akárhova. Én mondjuk most éppen Sidney-be akartam menni, ami nem is olyan nagy para, mondjuk a hajó/repülő része kicsit necces, de megoldható. Krisz, aki valamivel később érkezett, de legalább sörözött, annyira nem örült a témának, bár kifejtette, hogy ha befuccsol az üzlete, akkor örömmel velem tart. Ez mondjuk nem vigasztal túlságosan, én most akartam elszökni, ráadásul szerintem nem fog. Mármint kinyúvadni. Mármint az üzlet (amiről egyébként valószínűleg megemlékezem a következő bejegyzésben, addig meg nesztek, rendeljetek tőlük).

De most komolyan, jó volt az, hogy ott lógott a levegőben, hogy akár el is mehetünk, magunk mögött tudhatunk mindent, eltűnhetünk, hogy aztán máshol szívjunk, másképp. Nem mintha (és ebben mondjuk igaza volt A.-nak, akit nagyon agitáltam, hogy de most komolyan, menjünk már) máshol más lenne, ez mondjuk tényleg kétségbeejtő is, de akkor már kipróbálnám, hogy így van-e vagy csak mi hisszük. Én például nem látom magam előtt, amint egy egész életet leélek ebben az elcseszett városban.

Persze meg kell hagyni, hogy itt is vannak pillanatok. Szerdán például sétáltunk egy nagyot a belvárosban és találtunk egy utcát (Királyi Pál utca, ha jól emlékszem), ahol úgy éreztük magunkat, mintha külföldön lennénk (erre mondjuk Krisz annyit mondott, hogy látod bazdmeg, oda menjél, ne pedig stoppolni...), meg általában, én már ismertem ezeket az utcákat, mégis olyan jó volt újrafelfedezni, meg rácsodálkozni, hogy wow. Mondjuk adott esetben persze a társaság is számít, amire ezúttal nem panaszkodhattam.

De mindentől függetlenül, azért mégis van egy ilyen érzés, hogy a Semmi van, hogy ez folyamatosan és sokkal inkább létezik, mint akármi más. Mert oké, felfedezzük a várost, oké, belefutunk történetekbe, de basszus, egy idő után unalmas, hogy mindig ugyanazt kell mesélni, kicsit más szavakkal. És ennyi erővel akár tényleg el lehetne indulni, mert bár ugyanaz van mindenütt, akkor legalább egy kis időd van, amíg hozzászoksz és elkezded érezni ezt a jól ismert ürességet, ami betölti a mindennapokat. Ott legalább egy darabig nem ugyanazok a szituációk zajlanak le újra és újra... Aztán persze nem mentünk sehova, megint eltelt egy nap, így vagy úgy, de legalább letudtuk.

Tegnap este pedig, ahogy jöttem haza (a fülemben Lou Reed The Gun című száma szólt), megint megláttam a fényreklámot, amit szinte minden egyes nap látok, hogy igen, itt vannak szilikonok, meg vannak purhabok. Ami ebben az igazán vicces, az az, hogy pont ez a lényeg. Hogy vannak. És ez a tény az egész történetet úgy, ahogy van felülírja...

A Tetthelyen ültünk pontosan egy héttel ezelőtt, amikor megfelelő mennyiségű sör és jéger elfogyasztása utána a jelenlevők egyike elég bátor lett ahhoz, hogy odamenjen egy sráchoz, aki megtetszett neki. Felírta egy darab papírra az MSN-címét, aztán fogadtam vele, hogy odaadja-e. A fogadás egyébként eléggé egyoldalú volt: ha nem adja oda a cetlit, akkor fizet nekem egy korsó sört és egy felest, ha igen, akkor én nem fizetek neki semmit. Az élet már csak ilyen ugye...

Na nem is ez a lényeg, hanem hogy mennyire vicces már, hogy az MSN-címét adja meg mindenki a másiknak, a telefonszám később vagy kiderül vagy nem. Mondjuk ebben az esetben végül nem derült ki, de erről senki nem tehet, csak az évek. Végül is érthető is ez a folyamat, szüleink még leveleztek egymással, aztán jött a telefonszámcserélőskor, most, hogy már van mindenkinek csetprogramja, amiről ráadásul adott esetben le is lehet tiltani azt, aki nagyon nem tetszik, miért is ne ezt használnánk. Ingyen is van, meg minden, pont tökéletes.

Persze felvetődik a kérdés, hogy mégis ezután mi következik, a 6 éves unokahúgom vajon mit fog csinálni, mikor rámozdul egy srác (legalábbis reméljük, hogy egy srác), cím és telefonszám kilőve, ráadásul tíz év múlva már az MSN is csak egy régi kor szánandó maradványa lesz (ahogy persze mi is). Na nem kell megijedni, tíz év elég gyorsan eltelik, szóval hamarosan kiderül.

Addig pedig köszönjük a részvételt. Most pedig tessék odatámolyogni a pulthoz és kérni egy korsósörtmegegyfelesjégert. Ha még tudtok beszélni.

Tegnap volt egy órám, a neve Üzleti etikett és protokoll, a tanár az a fajta ember, aki ha hozzá beszélsz, elvárja, hogy ne a zsebedben legyen a kezed, húzd ki magad, szóval olyan, akivel úgy kell viselkedned, mintha teszem azt a barátnőd anyja lenne. Aztán elgondolkodtam, hogy igazából milyen könnyen kezelhetőek az emberek úgy általában, csak ismerni kell, hogy az egyes személyek melyik típusba tartoznak. Utána már csak annyit kell tenni, hogy az agyunkat odakattintjuk a megfelelő típushoz és a világ legtermészetesebb dolga lesz, hogy hogyan kezeljük az illetőt.

Mikor ezt kifejtettem neki, K csak annyit kérdezett, hogy akkor én most ezt mégis hogy hívom. Seggnyalás? Mondtam, hogy ez azért durva, ráadásul rám még csak nem is jellemző, úgyhogy felejtse el. De most komolyan, nyaggatott, aztán mikor végre leültünk és megkaptam a sörömet is, mondtam neki, hogy nevezzük inkább túlélési ösztönnek. Ez persze nem volt elég, muszáj volt kijelenteni, hogy minimum a kettő keveréke, de inkább több minden. Na mindegy, nem is ez a lényeg.

A típusok persze csak egy nagy halmaz, amiben benne vannak a személyiségek, a maguk világával, kinek ilyen, kinek olyan, van akinek például pónilovak élnek benne, igazából ez már részletkérdés. De tényleg ijesztő, hogy mennyire egyszerű ez az egész. Múltkor is, ültünk egy helyen, iszogattunk mindenfélét és valahogy kilyukadtunk oda, hogy akkor most lehet-e itt élni vagy sem és egyáltalán, mi lenne jobb, ki kéne satöbbi. Persze ahogy az lenni szokott, viszonylag hamar idegrohamot kaptak tőlem a sajátos nézeteim miatt, ennél már csak az jobb, mikor vallásról kezdenek el velem beszélgetni... De visszatérve, ha ismered valamennyire azt, akivel beszélsz/írsz neki/akármi, akkor elég könnyen el tudsz jutni oda, ahova szeretnél. Mondjuk pont ennél a példánál elég csúnyán elbasztam, mivel nem akartam én annyira felhergelni K-t, mint ahogy sikerült, de aztán túljutottunk rajta valahogy.

Van még egy tanárom, ő például a Boszorkány, mindenki retteg tőle és olyan legendák keringenek róla, hogy ha valaki nem ismeri, akkor tényleg elkezd félni a vizsgától. Pedig egyszerűen arról van szó, hogy nem hülye, ha valaki szó szerint leírja neki azt, ami a könyvében van, akkor lelkiismeret-furdalás nélkül megvágja. Ha puskázol, lelőnek - nagyjából ennyi az ars poeticája a nőnek és mint ilyen, nem egy bonyolult dolog átverni és elhitetni vele, hogy akkor te tudod az anyagot. És kimondottan idegesítő, hogy vannak olyan gyökerek, akik ezt nem értik és kijelentik, hogy a jó kurva anyját annak a ribancnak, már megint megvágott, pedig én... Én meg csak nézek rájuk értetlenül, hogy mégis mi a faszom van, te vagy a hülye, nem ő és egyszerre közellenség vagyok, meg idióta. Ami mondjuk igaz is, de akkor is, lássuk már be, hogy ha olyan hülye valaki, hogy egy ennyire egyszerű embert nem tud kezelni, akkor mégis mit vár?

Aztán persze a nap végén megszűnik tanár/vizsgázó/alkalmazott lenni az ember és akkor meg lehet látni, hogy mocorog valami ott lenn a mélyben, ami már nem egy típus, hanem annál sokkal több. És ha tényleg fontos, akkor leásol odáig. Ha meg nem, az sem baj - ez van.

Persze akkor esélyed sincs meglátni a szivárványt és a lepkekakit.

Ha valamit tanítani kéne gimnáziumban, akkor az Rejtő Jenő élete és munkássága. Egy figura, aki tanult színésznek, kiadott újságot, írt színdarabokat és regényeket (a közhidelemmel ellentétben nem ponyvát, hanem ponyvaparódiát), bejárta Európát, szolgált az idegenlégióban és jónéhány legenda övezi 1927-es, végső hazatéréséig, megérdemel minimum kétszer negyvenöt percet. Inkább többet, de kompromisszumkész vagyok, mert muszáj. De ha finnyáskodás miatt a Vesztegzár a Grand Hotelben-t vagy a Tizennégykarátos autó-t nem is, a Csontbrigád-ot mindenképpen meg kellene ismertetni a diákokkal. Szívem szerint érettségi tételnek is beraknám, de ez már tényleg csak ábránd marad.

Most olvastam el sokadjára a Csontbrigádot és még mindig elájulok tőle. 1938-ban, a háború árnyékában, Rejtő iszonyatos pontossággal rajzolta meg a haláltáborok hangulatát, ráadásul ő is egy ukrajnai munkatáborban halt meg 1943. január 1-én, miután súlyos betegen, gyenge idegrendszerrel elhurcolták a nagykátai kórházból egy cikk hatására, amiben az író azt nehezményezte, hogy zsidó létére nyugodtan és szabadon írhat. Gratulálok.

A könyv főszereplője Henry Fécamp idegenlégiós, aki felvállal hazaárulást és kettős gyilkosságot is, csak azért, hogy legjobb barátjával így eldöntsék, hogy melyikük éljen boldogan szerelmükkel, Szaidzsával, egy arab lánnyal. A halálos ítéletből életfogytiglani munkatábor lesz, a Coin de l'Enfer-nek nevezett, Bahr el Szudáni erődben. Itt dolgozik a legendák övezte Csontbrigád is, akik már teljesen elszemélytelenedtek, az iszonyatos melegben már nem is beszélnek, mert azzal is csak energiát pazarolnának, ami ilyen helyen a halállal egyenlő. Magukat Hiénáknak hívják és az egyes embereket a náluk lévő tárgyak alapján nevezik el. Így lesz belőlük Volpi, Akinek Dorongja Van vagy A Vak, Akinek Lámpása Van. Ahogy az egyik szereplő rezignáltan megjegyzi: itt senki vagy, ha nincs semmid. Ha valaki meghal, nem szólnak senkinek: néhány napig el lehet titkolni, addig pedig az ő adagját szét tudják osztani egymás között. Aki gyenge, azt életben hagyják, de reménykedve figyelik, ahogy egyre jobban elfogy belőle az élet - itt a legfontosabb törvény: életben maradni, mindenáron. Egy ilyen világban, ahol nincs igazság, ahol senkit nem érdekel már, hogy mi is az, embernek lenni, mert "embernek lenni fáj", ahol este, a tüzet bámulva merengenek a Múlton, ami már régen nem létezik, találja meg a túlélés igazi értékét, az embernek maradás fontosságát a főhős, hogy végül győzzőn az igazság és átjussanak Az Ajtón, Ami Nem Vezet Sehova.

Most, mikor elolvastam ismét, egyre az zakatolt a fejemben, hogy ismerem ezt, láttam már és végül megértettem, hogy ez az egész a szomszédról, az idegenről a villamoson vagy akár saját magunkról szól. Rég nem vagyunk már emberek, nem hiszünk már abban, hogy van értelme az Igazságnak. Inkább elfogadjuk, hogy igen, ez ilyen, nem lehet harcolni ellene, akkor, amikor végül úgy döntöttünk, hogy elindulunk az alagút végén lévő fény felé és megszületünk, végleg elfogadtuk, hogy ez lesz mostantól, nem lehet változtatni. Pedig ott van a levegőben egyszer-egyszer, hogy bármikor felszállhatunk a vonatra és elindulhatunk, mindegy, hogy hova. A Csontbrigád Törvénye is csak azért mondja ki, hogy a Gyenge Hiéna is Hiéna, mert "valaminek lenni kell". De belefásultunk már az álmodozásba, abba, hogy mindig csak akarjuk és végül soha ne tegyük.

Leülni valakivel vitatkozni és azt látni, hogy egyáltalán nem egyezik a véleményünk... Kijelenthetjük, hogy a másik hülye, hogy nem gondolkozik, még a kurva anyjába is elküldhetjük - de a nap végén megint csak az marad, hogy valójában nincs Igazság, mint olyan, részigazságok, ötletek vannak csak. Ha vannak egyáltalán. Aztán reggel újra felkelünk és megyünk a munkába, iskolába, beszállunk a mókuskerékbe, amit egyetlen rövid este erejéig otthagyhattunk és elfelejthettünk.

Persze ezzel nincs semmi baj. Hiszen az a mókuskerék legalább a miénk. És ha már csak a csákány maradt, amivel a követ törjük, akkor arra nagyon kell vigyázni.

Mert itt ha nincs semmid, akkor te is senki vagy. Álmaink már rég nincsenek, ezért a Mókuskereket őrizzük körmünkszakadtáig. Mert valaminek lenni kell.

Most, hogy ekkorát fordult a világ, úgy döntöttem, hogy akkor elkezdek írni egy ilyen elektronikus naplót, hogy jó legyen. Nagy átlagban, így elöljáróként elmondhatom, hogy nem a válságról lesz szó, hanem Válságról általában.

Az van, hogy egy csomó mindent el kéne mondanom, meg el is fogok, főleg persze magamnak szól ez az egész, hogy rendszerben és összeszedve lássam a dolgokat, amik vannak, meg amik nincsenek, meg amik mégis. Ez van a blog leírásában is egyébként, ami nem véletlen.

Többek között remélem, hogy lesz néhány Vagabondo-sztori is, a legenda, ami megszületett, minimum megérdemli, hogy folytatódjon, sőt. Folytatódott persze, csak máshol, másik blogon, aminek a címét most nem adhatom meg, mert nem vagyok rá felhatalmazva. Majd megkérdezem, hogy lehet-e.

Egyébként meg... Hát jó mulatást, ha lehet ilyet mondani, most megyek, elszívok egy cigit.