Tulajdonképpen egy Krisszel folytatott beszélgetés indította el, hogy írjak erről, de végső soron Dave tehet róla, hogy megkaptam a végső lökést. Ez mondjuk a sors iróniája is egyben, hogy pont ők ketten, meg ilyenek, de ezt most hagyjuk, talán egyszer lesz szó erről is, amit mondjuk garantálni nem tudok, de egy határozott talán simán belefér.

Szóval az történt, hogy ahogy beszélgettünk Krisszel, arra terelődött a szó, hogy akkor most mi is az, hogy barát, meg van-e és leginkább, hogy most komolyan, mit jelent ez a szó.

Barát. Emlékszem, még nagyon régen, mikor nagyon kicsik voltunk, C. állandóan rangsorolta a barátnőit, ez a rangsor ráadásul minimum hetente változott, amin mi értelemszerűen visítottunk a röhögéstől. Hogy akkor most Andi a legjobb barátnője és Szilvi a második, aztán a negyedik helyről valaki az élre tört... Szóval vicces volt és még most sem tudom azt mondani, hogy fújj, de undorító dolog volt ezen nevetni (persze ha más teszi... Na azt mondjuk minimum megölöm, de előtte azért kitalálok valami fincsi kínzást is. Az élet ilyen...). Azóta ő is felnőtt és már nincs ez, a korszak, hogy úgy mondjam, lezárult. Ami miatt ezt most elmondtam, az nagyon egyszerű: neki volt igaza. Van rangsor.

"A jó barát garantálja, hogy kihoz a börtönből. Az igazi barát ott ül melletted, amíg ki nem szabadulsz." Baromság. Az igazi barát garantálja, hogy megtesz mindent. Az igazi barát ott ül melletted. De ezt megteszi akármelyik jó haverod. Vagy jó barátod, ahogy tetszik. Szerintem az igazi barát az első, aki meglátogat és valami olyasmivel nyitja a beszélgetést, hogy Normális vagy, bazdmeg, mégis hogy jutott eszedbe ez a hülyeség?! Mert ismer, mert tudja, hogy szenvedsz, hogy szenvedni fogsz. És mert együttérez veled. Viszont éppen ebből következik, hogy először neked esik, hogy aztán átbeszéljétek a történteket. Mert az igazi barát szeret is.

"Barát az, aki ismer és ennek ellenére szeret." Ez már majdnem jó. Tényleg, egészen kicsike banánhéjon csúszik el az egész és válik egy baromi jól hangzó közhellyé. Nemcsak a barátod az, aki ismer és annak ellenére szeret. Ilyenek a testvéreid, a szüleid, sőt elég sokan, akik haverok, de azért eleget lógnak veled ahhoz, hogy tudják: igen, ez egy faszsága a gyereknek, de ettől még szeretjük.

Van rangsor. Az én barát-fogalmam szerint a barátod az, aki mindent tud rólad és elfogadja a lényeged. Azt, ami azzá tett, ami ma vagy és azt is, aki a jövőben lenni szeretnél. Nekem A. ilyen. Szorosan követi K, de ő fele annyit se tud rólam, egyszerűen nincs időnk erre. A többiek pedig messze lemaradva kullognak A. és K után, amivel szerintem nincs baj. Ez így természetes. Az óvodában még az volt a normális, hogy odamentünk valakihez, aki szimpatikus volt és megkérdeztük: Leszünk barátok? És lettünk. Ugyanez volt általános iskolában is, csak másképp, kicsivel komolyabban, hogy aztán mikor bekerülünk gimnáziumba, már legyenek alapok, amik alapján magunk mellé vesszük az embereket.

Mikor végre realizálta, hogy igen, miután lediplomáztam én tényleg el akarok költözni Spanyolországba, K csak annyit mondott némileg rezignált hangon: Azért mielőtt elmész még iszunk egy nagyot búcsúztatóként, ugye? Dave ezzel szemben azt fejtegette, hogy hiszen ott érzi jól magát az ember, ahol a barátai vannak és ha ott nem akar maradni, akkor ezen el kell gondolkodnia, meg akkor mégsem annyira fontosak az emberek, akik körülveszik. Ez is egy álláspont, csak kihagy egy igen lényeges momentumot, amit még anyukám sem tudott megkerülni, mikor a spanyol-tervekről beszélgettünk: ha fontos, akkor fontosak az álmai. Ha fontosak az álmai, akkor elfogadod, hogy adott esetben ezt tőled messze tudja csak elérni. Vagy legalább kipróbálni, hogy sikerül-e. Ha igazán fontos, akkor ez a távolság nem teszi értéktelenné a kapcsolatot. Ha igazán fontos, akkor nem tudod, hogy mihez kezdj majd nélküle, de elfogadod, hogy mennie kell. Ha valaki ennyire fontos...

Akkor van egy barátod.