Van ez a csávó, aki írt egy öt kötetből álló trilógiát, ami már alapból nem kispályás dolog, ha belegondolunk, ráadásul a címben is szereplő számnak akkora jelentőséget adott, ami ma is meghatározza többmillió ember hozzáállását a 42-eshez, mint olyanhoz. Ez ugyanis a válasz az Élettel, a Világmindenséggel, meg Mindennel kapcsolatos kérdésre. Az egyetlen probléma, hogy csak azt nem tudjuk, hogy mi a kérdés.
Múltkor valami játszótéren kötöttünk ki egy este, A. teljesen beizgult a csúszdákra meg a hintákra, szóval egy darabig őrjöngött, ami nagyon aranyos volt egyébként, csak a beszélgetést, mint olyat, némileg nehezítette. Nagyjából úgy nézett ki a dolog, hogy K mondta neki, hogy "Hoztunk sört neked is", mire a válasz az volt, hogy "Gyertek ti is, tök jó!" és lecsúszott megint (update: ezzel a mutatvánnyal sikerült kilyukasztania a farmerjának a bal farzsebét. hiába, áldozatok nélkül nincs háború ugye...). Szóval miután láttuk, hogy elvesztettük egy időre, én kinyitottam a sörömet, K pedig a mentes vizét (most ilyeneket fogyaszt, mert bekattant egy kicsit, ő meg tudja ideologizálni tök jól, úgyhogy őt faggassátok) és üldögéltünk egy padon, néztük, ahogy A. veszélyesen magasra löki magát a hintán, meg ilyesmik. Szóval idill a köbön, komolyan. Aztán A. visszatért közénk és megállapította, hogy nem vagyunk túl jó játszótársak, amire nagyon nem lehetett mit mondani, mivel jelen helyzetben teljesen igaza volt.
Aztán persze dumálgattunk, sörözgettünk és azon töprengtem, hogy milyen durva már így látni egy embert, annyira szétcsúszva, ahogy én is voltam nemtudomhányhónappal ezelőtt. Még 2008 végén. Nekem mondtak már sok mindent rólam, többek között azt is, hogy valamiért képes vagyok "úgy felkelni a padlóról, hogy közben felmarkolok valamit." Na ez jutott nekem az eszembe azon a kicsit hűvös tavaszi estén a játszótéren két korty sör között, meg az, hogy oké, meg tudom csinálni, általában nincsenek problémáim azzal, hogy úgy intézzem a dolgokat magam körül, hogy ha neccesen is, de el legyen intézve minden. Viszont ahányszor ilyen helyzetet kreálok saját magamnak (most legutóbb a szakdolgozati témát bejelentő lapom leadását sikerült így intéznem - ez egyébként az eddigi legkeményebb sztori, amit sikerült magamnak csinálnom) valamilyen stresszes, épphogy elintézett szitut, egyre biztosabb vagyok benne, hogy nyugi van, minden jó lesz. Az őrangyalom jól végzi a munkáját, nem lesz para.
Most eléggé eltértem a tárgytól, de mindjárt visszatalálok, ígérem. Ja igen, szétcsúszás, játszótér, kreált helyzetek... Szóval azt vettem észre, hogy az emberekről nagy általánosságban elmondható, hogy a problémáikat saját maguknak csinálják. Ha segítesz valakinek albérletet találni, akkor nem annak örül, hogy van, hanem azon stresszel, hogy csak szánalomból csinálod. Ha valakinek randija van valakivel, akibe eléggé belezúgott, nem annak örül, hogy ott voltak, együtt voltak, hanem azon stresszel, hogy "Te jó ég, biztos elbasztam valahol". Időről időre kirúgjuk saját magunk alól a lábunkat, ki tudja miért. Talán ez kell ahhoz, hogy érezzük, hogy éljünk. Fasz tudja.
Az viszont biztos, hogy ezek csak pillanatok. Amikor más rúg fel, az sokkal rosszabb. Ebben a játékban nincsen kiállítás, senki nem kap büntetést a tetteiért. Összetörsz valakit, aztán még meg is taposod, csak úgy mért ne-alapon, aztán otthagyod fetrengeni a szerencsétlent. Megverted. Király vagy.
De le nem győzted. Ez erő kérdése. És akaraté. Mindenki fel tud állni a padlóról. Van akinek évekbe telik, van akinek csak néhány hónapba. De a szenvedés mértéke ugyanakkora. Elvesztett egy újabb illúziót, amiben már elkezdett hinni. És annál talán nincs is rosszabb. De az idő telik, erőt gyűjt és feláll. És valamikor majd újra leküldik, de akkor már erősebb lesz. Ez így jó. Egyre fogynak az illúziók, míg végül megtaláljuk saját magunkat abban a sárrétegben, ami ránk rakódott az évek során az iskolában, otthon, a filmekből és könyvekből, amiket megnéztünk-elolvastunk.
És a nap végén csak egy kérdés marad, egy kérdés, amit mindenki feltesz magának szinte minden nap. A választ pedig... Azt mindig is tudtuk. Pedig folyamatosan változik.
Utolsó kommentek