Miután felszálltunk a buszra, Any úgy gondolta, hogy akkor ő most alszik egyet, mire rászóltam, hogy ezt ő sem gondolhatja komolyan, tessék engem szórakoztatni. Erre elkezdtünk beszélgetni, ami eléggé jó volt, kezdtem úgy érezni, hogy hmm, ez a csajszi megérne egy próbát. Aztán megérkeztünk a Moszkvára, leszálltunk, egy darabig álltunk a megállóban, aztán végül elkértem az MSN-címét (erről a jelenségről itt már értekeztem). A számát néhány nappal később tudtam meg, miután tisztáztuk az L-lel történt apróságot, ami nagyjából úgy nézett ki, hogy rákérdezett, hogy ez mégis mi, amit hallott, mire mondtam, hogy na igen, erre nem vagyok büszke, megtörtént, ez van. Aztán megtörtént az első randi (Margitsziget), a második (Zorró-film éjféli premierje, ráadásként még a barátnői is lecsekkoltak) és végül, de egyáltalán nem utolsó sorban a harmadik (valamelyik teázó, utána körút, utána egy hely, ami régen játszótér volt), amikor végül összejöttünk egy park-szerűségben, amit már régről ismertem, sokat jártam oda. Egy kutya meglehetősen ránk hozta a frászt egyébként. Ez majdnem közvetlenül az első csók előtt történt. Aztán hazakísértem.
Innentől kezdve nem igazán tudom, hogy mit mondhatnék. Mikor öt hete voltunk együtt és Any megint írt sms-t, amiben ennek örvendezett, mondtam neki, hogy oké, százig számoljuk. És így is történt. Nekem ez volt az Első Kapcsolat. Gondolom tudjátok miről beszélek, mikor ezt mondom, valószínűleg a legtöbben közületek már átestek ezen, aki pedig még nem, az reszkessen: egyszer életében mindenkinek van EK-ja. Amikor mindig fogjátok egymás kezét. Amikor ha meglátsz egy másik párt egyszerűen elképzelni sem tudod, hogy nálad boldogabbak lennének. Amikor mindent megbeszéltek egymással. Amikor a hibákat, amik másokat idegesítenek, te kimondottan szereted. Amikor tehet bármit, tényleg bármit, te nem tudsz igazán haragudni. Amikor eltervezitek a közös jövőtöket és komolyan hiszitek, hogy meg is fog történni. Amikor azt hiszitek, hogy az az egyszerű kifejezés, hogy "Örökké szeretni" tényleg azt jelenti, hogy halálotokig együtt lesztek. Ez az EK, ami soha nem ismétlődik meg, akármennyire is ugyanazt keressük. Ami teljesen pótolhatatlan, de szörnyű, ha nem történik meg soha. Ami az esetek nagy többségében véget ér.
Soha nem veszekedtünk igazán. A legkisebb hülyeséget is átbeszéltük, így megelőztünk egy csomó felesleges üvöltözést. Hiszti volt persze, de azokat az ember egy idő után megtanulja kezelni. Nem tudok írni erről a korszakról, mert ahhoz túl fontos volt a legapróbb pillanata is. És mert az egészből már csak egy érzés maradt, amit nem felejtek el. Legyen elég annyi, hogy egyszer megcsaltam, amit egyből megbántam, másnap reggel már muszáj volt mondani neki, hogy mi történt. Megbocsátott, az élet ment tovább - nem vettük észre, hogy valószínűleg ennyi volt. Az, hogy később, tavasszal, iszonyatos módon rá tudtam kattanni egy lányra, akivel egy OKJ-ra jártam, szintén egy jel volt. Megerőszakoltam magam és nem hagytam, hogy bármi történjen - ez valószínűleg nemcsak magammal, hanem vele sem volt korrekt. Akkor szakítanom kellett volna, de nem tettem. Nem tudtam volna már élni nélküle. A többi pedig már történelem.
Még egy nyarat együtt töltöttünk, aztán elérkezett 2007 októberének 5. napja. Péntek. 100 hét. Jó lenne azt mondani, hogy tökéletesen emlékszem arra a napra, de az az igazság, hogy ez nincs így. Ötletem sincs, hogy mit csináltunk. Aztán mikor vasárnap találkoztunk mielőtt dolgozni mentem, már éreztem, hogy valami nincs rendben. Már egy ideje így volt ez, szeptemberben Any egy ügyvédi irodában kezdett el dolgozni, onnantól kezdve lettek a dolgok egyre rosszabbak, egyre nehezebbek. Aztán mikor elmentem dolgozni, tudtam, hogy ez valószínűleg ennyi volt.
Sorozatfüggő vagyok, ezt talán a legtöbben tudjátok. Azon a hétfőn is a TV2-n néztem az NCIS című sorozat éppen aktuális részét. Előtte beszéltünk Any-vel, eléggé kiakasztó volt, hisztizett egy nagyot, minden különösebb ok nélkül. Aztán felhívott mikor reklám volt. Soha nem láttam a rész végét.
Érdekes, hogy milyen dolgokra emlékszik az ember és mi mindenre nem. Az "évfordulókat", amiket félévente tartottunk, nem nagyon tudom, hogy hogyan ünnepeltük. Emlékszem néhány dologra, de az az igazság, hogy sok mindent elfelejt az ember. Tudom, hogy a Senatorba ültünk be először és hogy a Millenárisban voltunk utoljára. Tudom, hogy mi volt az első sms-ében és szó szerint tudom idézni, hogy hogyan kezdte a telefonhívást. De a kettő között...
"Nem veled van a baj. Velünk. Én nagyon szeretlek, de már nem vagyok szerelmes beléd. Sajnálom." Akkor megkérdeztem, hogy "Most szakítasz velem"? Mire azt mondta, hogy "Igen". Ennyire emlékszem. Meg arra, hogy beszéltünk még vagy negyed órát. Arra, hogy mikor letettem a telefont, az kiesett a kezemből. Arra, hogy remegő kézzel rágyújtok. Hogy felhívom K-t és elmesélem neki, mi történt. Arra is emlékszem, ahogy betántorgok az erkélyről és kérek apukámtól egy felest. Akármit, csak üssön. Arra, hogy megiszom. Az egész még most is olyan, mintha egy álomban mozognék.
Tökéletesen emlékszem arra, hogy hogyan kezdődött. Arra is, hogy mi volt a vége. A kettő közötti pillanatokra, érzelmekre is. De onnan nem tudnék felidézni semmit olyan élességgel, mint az elejét vagy a végjátékot. A kettő között boldog voltam. Viszont egy másik ember is. A kettő között megéreztem, amit mindenkinek meg kellene. Viszont csak egy illúzióban éltem. A kettő közötti időszakra szükség volt. Ahogy arra is, hogy vége legyen. De mindennek ellenére a kettő között az egyetlen igazán valóságos dolog, amire vissza tudok emlékezni, az csak annyi, hogy eltelt száz hét.
A mese vége csak ritkán jó, ha valóságos. Nekem akkor rá kellett jönnöm, hogy soha többet nem láthatom és soha többet nem hallhatom azt a lányt, akit annyira szerettem, hogy egy egész életet el tudtam képzelni vele. Az utolsó, amit az a lány mondott az volt, hogy "Sajnálom." Utána már csak Any volt, egy lány, akit nem ismerek. És száz csodálatos hét emléke, amiről az sem biztos, hogy megtörtént egyáltalán.
Utolsó kommentek