Ha valamit tanítani kéne gimnáziumban, akkor az Rejtő Jenő élete és munkássága. Egy figura, aki tanult színésznek, kiadott újságot, írt színdarabokat és regényeket (a közhidelemmel ellentétben nem ponyvát, hanem ponyvaparódiát), bejárta Európát, szolgált az idegenlégióban és jónéhány legenda övezi 1927-es, végső hazatéréséig, megérdemel minimum kétszer negyvenöt percet. Inkább többet, de kompromisszumkész vagyok, mert muszáj. De ha finnyáskodás miatt a Vesztegzár a Grand Hotelben-t vagy a Tizennégykarátos autó-t nem is, a Csontbrigád-ot mindenképpen meg kellene ismertetni a diákokkal. Szívem szerint érettségi tételnek is beraknám, de ez már tényleg csak ábránd marad.

Most olvastam el sokadjára a Csontbrigádot és még mindig elájulok tőle. 1938-ban, a háború árnyékában, Rejtő iszonyatos pontossággal rajzolta meg a haláltáborok hangulatát, ráadásul ő is egy ukrajnai munkatáborban halt meg 1943. január 1-én, miután súlyos betegen, gyenge idegrendszerrel elhurcolták a nagykátai kórházból egy cikk hatására, amiben az író azt nehezményezte, hogy zsidó létére nyugodtan és szabadon írhat. Gratulálok.

A könyv főszereplője Henry Fécamp idegenlégiós, aki felvállal hazaárulást és kettős gyilkosságot is, csak azért, hogy legjobb barátjával így eldöntsék, hogy melyikük éljen boldogan szerelmükkel, Szaidzsával, egy arab lánnyal. A halálos ítéletből életfogytiglani munkatábor lesz, a Coin de l'Enfer-nek nevezett, Bahr el Szudáni erődben. Itt dolgozik a legendák övezte Csontbrigád is, akik már teljesen elszemélytelenedtek, az iszonyatos melegben már nem is beszélnek, mert azzal is csak energiát pazarolnának, ami ilyen helyen a halállal egyenlő. Magukat Hiénáknak hívják és az egyes embereket a náluk lévő tárgyak alapján nevezik el. Így lesz belőlük Volpi, Akinek Dorongja Van vagy A Vak, Akinek Lámpása Van. Ahogy az egyik szereplő rezignáltan megjegyzi: itt senki vagy, ha nincs semmid. Ha valaki meghal, nem szólnak senkinek: néhány napig el lehet titkolni, addig pedig az ő adagját szét tudják osztani egymás között. Aki gyenge, azt életben hagyják, de reménykedve figyelik, ahogy egyre jobban elfogy belőle az élet - itt a legfontosabb törvény: életben maradni, mindenáron. Egy ilyen világban, ahol nincs igazság, ahol senkit nem érdekel már, hogy mi is az, embernek lenni, mert "embernek lenni fáj", ahol este, a tüzet bámulva merengenek a Múlton, ami már régen nem létezik, találja meg a túlélés igazi értékét, az embernek maradás fontosságát a főhős, hogy végül győzzőn az igazság és átjussanak Az Ajtón, Ami Nem Vezet Sehova.

Most, mikor elolvastam ismét, egyre az zakatolt a fejemben, hogy ismerem ezt, láttam már és végül megértettem, hogy ez az egész a szomszédról, az idegenről a villamoson vagy akár saját magunkról szól. Rég nem vagyunk már emberek, nem hiszünk már abban, hogy van értelme az Igazságnak. Inkább elfogadjuk, hogy igen, ez ilyen, nem lehet harcolni ellene, akkor, amikor végül úgy döntöttünk, hogy elindulunk az alagút végén lévő fény felé és megszületünk, végleg elfogadtuk, hogy ez lesz mostantól, nem lehet változtatni. Pedig ott van a levegőben egyszer-egyszer, hogy bármikor felszállhatunk a vonatra és elindulhatunk, mindegy, hogy hova. A Csontbrigád Törvénye is csak azért mondja ki, hogy a Gyenge Hiéna is Hiéna, mert "valaminek lenni kell". De belefásultunk már az álmodozásba, abba, hogy mindig csak akarjuk és végül soha ne tegyük.

Leülni valakivel vitatkozni és azt látni, hogy egyáltalán nem egyezik a véleményünk... Kijelenthetjük, hogy a másik hülye, hogy nem gondolkozik, még a kurva anyjába is elküldhetjük - de a nap végén megint csak az marad, hogy valójában nincs Igazság, mint olyan, részigazságok, ötletek vannak csak. Ha vannak egyáltalán. Aztán reggel újra felkelünk és megyünk a munkába, iskolába, beszállunk a mókuskerékbe, amit egyetlen rövid este erejéig otthagyhattunk és elfelejthettünk.

Persze ezzel nincs semmi baj. Hiszen az a mókuskerék legalább a miénk. És ha már csak a csákány maradt, amivel a követ törjük, akkor arra nagyon kell vigyázni.

Mert itt ha nincs semmid, akkor te is senki vagy. Álmaink már rég nincsenek, ezért a Mókuskereket őrizzük körmünkszakadtáig. Mert valaminek lenni kell.