Van olyan, hogy egyszerűen csak szar napod van, teljesen mindegy, hogy mit teszel vagy nem teszel, szar és kész. Ilyenkor jön a kérdés persze, hogy mi a baj, de most komolyan, mondd már el és a legrosszabb, hogy tényleg nincs válasz, még baj sincs, csak egyszerűen most így jött ki. Akárhol lehetnél, akár New Orleans-ban is, abban a bizonyos házban, ott is ugyanilyen lenne.

Azt mondják, akkor vagy igazán jó, ha felismered, hogy mikor kell befogni a szádat és mikor kell beszélgetni. Ez egy nagyon aranyos közhely, csak éppen lehetetlen betartani: ha valaki, aki akármennyire fontos láthatóan nincs jól, muszáj kérdezni. Pedig annyira talán nem nagy kérés, hogy ha nem akarom, akkor ne mássz az agyamba. De valahogy ez mégsem akar összejönni senkinek. Egy idő után talán elhiszik, hogy nincs kimondható probléma, mert te magad sem tudod, hogy mi a fasz van, de addigra már annyira felidegeltek, hogy akár lehetne is mit mondani. Persze azt nem szabad, hiszen csak jót akart, nem érti, hogy most mi van, hát basszus, ha már kérdezni sem lehet, akkor tényleg bocs, hogy egyáltalán létezem, ha gondolod mehetek is, és jól megsértődnek. Ami a legjobb benne, hogy a maga kitekert módján még igazuk is van... Szóval végül maradunk annyiban, hogy bocs, ezt most nem tudom megmagyarázni, aztán jobb esetben ennyi volt.

Most kicsit elkalandoztam, de mindegy, jók ezek a kis kitérők, utána olyan, mintha vakációról érkeznél vissza a hülye témához, amiről egyébként beszélni akartál. Szóval a lényeg, hogy pont most volt nekem is egy ilyen érzésem, hogy egyedül vagyok a világ ellen, tudjátok, a szokásos közhelyes baromság, amikor tényleg elhiszed, hogy csak magadnak vagy, nincs senki más, és csak annak tudsz örülni, hogy legalább az, ami ebben az ürességben van, mind a tied. Rohadt egy dolog ez, mert muszáj feltenned a kérdést egy idő után, hogy de bazdmeg, ezt most komolyan bírod csinálni? Úgy teszel, mint aki él, de belül apró darabokra vagy zuhanva, de panaszkodni senki nem hallhat, mert te annyira faszagyerek vagy. És miközben vergődsz a szarban, amibe saját magadat lökted, eszedbe sem jut, talán nem mások a hibásak állandóan, mindig mindenért. Talán éppen ők próbálnak segíteni, a fura én ott vagyok neked, te ott vagy nekem-elv alapján. Ami persze adott esetben rohadtul nem igaz, de kit érdekel? Szeressük egymást, gyerekek! Ha híd alatt lakunk, akkor is együtt, tök jó!

Már csak annyi kell, hogy menjünk kúl bulikba, aztán tényleg minden tökéletes és szép lesz. Hogy közben átgázolsz másokon? Nem veszed észre a lényeget? Nem para. Zsebre vágott kézzel vigyorogsz, üveges szemmel bámulsz magad elé, és tényleg, komolyan elhiszed, hogy életben vagy. Ha csak egyetlen pillanatra kinyitnád a szemed, ha csak egyetlen rövid percre megpróbálnád, láthatnád, hogy mi minden van körülötted. Hogy még erőlködni sem kell azért, hogy tényleg jobban érezd magad. Hogy elhihesd végre, hogy létezik az, amiben már senki nem hisz.

Persze beszélni, azt nagyon könnyű, tudom én. Hinni is abban, amit mondok, azt mondjuk sokkal nehezebb. Nem tudnám megmondani, hogy annak, ami itt szerepel mekkora részét bírom én csinálni, de legalább próbálkozom nem elbúcsúzni, mielőtt egyáltalán köszöntünk volna egymásnak. És már ez is valami.

A többi pedig csak hit kérdése. Jobb lesz.