Hát az, hogy már megint ugyanabba a sztoriba futottam bele (ami nem más, mint (törölve)), az annyira röhejesen lúzer, hogy én speciel csak nevetni tudok rajta. Mondjuk így van ezzel mindenki más is, szóval nem az én humorommal van a baj, ez tényleg vicces. Mindenesetre arra már rájöttem, hogy szuperhős vagyok, csak éppen az én különleges képességem az égvilágon semmire nem használható (most tekintsünk el attól a néhány vidám pillanattól, amit okozok vele).
Később aztán ültünk egy kocsmában, söröztünk (pontosabban söröztem, meg ittam egy pálinkát is, A. valamilyen megmagyarázhatatlan okból teát fogyasztott - próbálta ezt megideologizálni persze, de engem nem győzött meg), én pedig ismét elővettem a témát, amit kábé negyedévente egyszer muszáj. A sörözőtől nem egészen száz méterre lévő út ugyanis az M7-esre vezet rá, ami azt jelenti, hogy gyalogolni is alig kellene és már ott is lenne előttünk a lehetőség, hogy leállítsunk egy kocsit és elvitessük magunkat valahova. Akárhova. Én mondjuk most éppen Sidney-be akartam menni, ami nem is olyan nagy para, mondjuk a hajó/repülő része kicsit necces, de megoldható. Krisz, aki valamivel később érkezett, de legalább sörözött, annyira nem örült a témának, bár kifejtette, hogy ha befuccsol az üzlete, akkor örömmel velem tart. Ez mondjuk nem vigasztal túlságosan, én most akartam elszökni, ráadásul szerintem nem fog. Mármint kinyúvadni. Mármint az üzlet (amiről egyébként valószínűleg megemlékezem a következő bejegyzésben, addig meg nesztek, rendeljetek tőlük).
De most komolyan, jó volt az, hogy ott lógott a levegőben, hogy akár el is mehetünk, magunk mögött tudhatunk mindent, eltűnhetünk, hogy aztán máshol szívjunk, másképp. Nem mintha (és ebben mondjuk igaza volt A.-nak, akit nagyon agitáltam, hogy de most komolyan, menjünk már) máshol más lenne, ez mondjuk tényleg kétségbeejtő is, de akkor már kipróbálnám, hogy így van-e vagy csak mi hisszük. Én például nem látom magam előtt, amint egy egész életet leélek ebben az elcseszett városban.
Persze meg kell hagyni, hogy itt is vannak pillanatok. Szerdán például sétáltunk egy nagyot a belvárosban és találtunk egy utcát (Királyi Pál utca, ha jól emlékszem), ahol úgy éreztük magunkat, mintha külföldön lennénk (erre mondjuk Krisz annyit mondott, hogy látod bazdmeg, oda menjél, ne pedig stoppolni...), meg általában, én már ismertem ezeket az utcákat, mégis olyan jó volt újrafelfedezni, meg rácsodálkozni, hogy wow. Mondjuk adott esetben persze a társaság is számít, amire ezúttal nem panaszkodhattam.
De mindentől függetlenül, azért mégis van egy ilyen érzés, hogy a Semmi van, hogy ez folyamatosan és sokkal inkább létezik, mint akármi más. Mert oké, felfedezzük a várost, oké, belefutunk történetekbe, de basszus, egy idő után unalmas, hogy mindig ugyanazt kell mesélni, kicsit más szavakkal. És ennyi erővel akár tényleg el lehetne indulni, mert bár ugyanaz van mindenütt, akkor legalább egy kis időd van, amíg hozzászoksz és elkezded érezni ezt a jól ismert ürességet, ami betölti a mindennapokat. Ott legalább egy darabig nem ugyanazok a szituációk zajlanak le újra és újra... Aztán persze nem mentünk sehova, megint eltelt egy nap, így vagy úgy, de legalább letudtuk.
Tegnap este pedig, ahogy jöttem haza (a fülemben Lou Reed The Gun című száma szólt), megint megláttam a fényreklámot, amit szinte minden egyes nap látok, hogy igen, itt vannak szilikonok, meg vannak purhabok. Ami ebben az igazán vicces, az az, hogy pont ez a lényeg. Hogy vannak. És ez a tény az egész történetet úgy, ahogy van felülírja...
Utolsó kommentek