Avagy Rajtad röhögnek, 1. rész.
Tegnap este az M1-en volt szerencsém belenézni a Szabadság, szerelem című filmbe, ami egyébként nem is volt rossz, sőt. Az egésznek tulajdonképpen a vége volt a leghatásosabb, mikor Dobó Kata vonul a kivégzőosztag elé és közben a magyar vízilabda-válogatott énekli a Himnuszt. Aztán elsötétül a kép és már-már közhelyesen megjelenik a fehér felirat, aminek a végső döfést kellene bevinnie a nézőnek, hogy ennyien meg ennyien haltak meg, ez van most, ez történt a szereplőkkel. De nem. Helyette egy Márai-vers részletét olvashatjuk, ami méltóságteljes lassúsággal hömpölyög végig a képernyőn. És ezzel kinyírják az egészet.
„És kérdik, egyre többen kérdik,/Hebegve, mert végképp nem értik – /Ők, akik örökségbe kapták –: /Ilyen nagy dolog a Szabadság?”
Mintha változott volna valami. Mintha még mindig azt akarnák velünk elhitetni, hogy az, ami ’89-ben történt, valójában jó dolog. És az ember csak ül, hitetlenkedik, nem érti, hogy most mégis mi a fasz van, hogy miért pont ezt a verset, vagy ha már, akkor miért pont ezt a részét kellett odarakni. Aztán már ez sem számít.
Valamikor 1989. június 13. és szeptember 18. között egy könyvet írnak. Örülnek, végre a saját sokéves tervüket alkotják, végre ők azok, akik titkos záradékokat írnak. Örülnek. Részei a Történelemnek. Büszkék magukra. Aztán 1989. október 23-án egy moszkovita kikiáltja a Köztársaságot. Az emberek lázban égnek, szinte önkívületbe esnek és nem veszik észre az egyébként nyilvánvalót: egy zseniális átverés történt. Nem tehetnek róla, azok, akik irányítják a dolgokat pont azt használják ki, hogy az embereknek már tök mindegy, csak ne Népköztársaság álljon a személyi igazolványban, ez nekik hirtelen bőven elég. Aztán eltelik néhány év, egy csávó mászókával a fején privatizál, egy másik, aki 1989. március 15-én még agyagba döngölte az oroszokat most Széchényi tervet csinál, itt fejleszt, ott sunyin lenyúl. Aztán egy beszédhibás közgazdász következik, semmi baj, így volt ez megírva, egy egész ország röhög rajta, de ő hősiesen állja a sarat, bírja, egészen addig, míg egy volt KISZ titkár puccsot nem hajt végre a saját pártjában és hatalomra nem kerül. Döbbent csend, az emberek nem értik, hogy ez a fura közgazdász miért mond le, de nem érnek rá ezzel foglalkozni: kezdődik a Barátok közt, az élet megy tovább, a gyereket vinni kell a játszótérre, a vacsorát el kell készíteni. És akkor valami történt.
Már az is csoda, hogy eddig húzták. Szerencséjük volt, kapóra jött a kapitalizmus: mikor már közel kerültek a lebukáshoz, elindult a kereskedelmi csatornák adása. Amerikai sorozatok, talk-show-k, stand-up, szappanoperák. Egy szép, új világ. Az emberek megint elfordultak tőlük és örültek annak, hogy végre láthatják, hogy mi történik a világban. Mikor unalmassá vált a tévé, jött a Széchényi terv, a fejlődés, egy darabig megint lehetett nyugton dolgozni a Magyar Álom című reality-n, hogy minden a Könyv szerint haladjon. De valaki valamit nagyon csúnyán elbaszott.
Alig két év alatt minden összeomlott. A Párt egyszer csak a túlélésért küzd és megjelent egy új gittegylet is, akit ráadásul (alternatíva hiányában) még támogatnak is az emberek. Az Ellenzék szembesül azzal, amire nem számítottak: közel kerültek a 2/3-os többséghez. Félnek. Az egyetlen szerencséjük, hogy ezzel nincsenek egyedül. Fél itt mindenki, kicsit még rosszabb is, mint annak idején, mikor a legjobb barátod is lehetett besúgó, mert itt Szabadság van. És ha Szabadság van, akkor nem lehet senkit hibáztatni, akkor döntéseket kell hozni, ami adott esetben sérti valaki érdekeit. Mindenki fél, mert senki nem biztos abban, hogy mit akar a másik. Inkább mondják, hogy „nem érdekel a politika”, inkább mondják, hogy „nagyon jó ötlet, csináld!”, de nem mernek kijönni az odúból, mert akkor látni kell. A fény pedig vakító és adott esetben ártalmas.
És már az sem számít, hogy Nyers Rezső és Kozma Imre egy lapon vannak említve, hogy a miniszterelnök, akinek a megválasztását már nem is kérték, akit adtak a népnek, 20 Éves a Köztársaság díjjal jutalmazza azokat, akik segítették a Csapatot, akik egy plecsniért cserébe 20 éven keresztül tereltek minket a Helyes Irányba. Mindent a Magyar Álomért.
Ők tehetnek róla? Vagy mi vagyunk ennyire hülyék? Megkaptuk a jókedvet és a bőséget is, nem kellett hozzá ez az Isten nevű fazon: majd ők, a Csapat megáldanak minket. Bízzuk rájuk magunkat, álmodjunk tovább. Valami szépet, egy olyan új világot, ahol már tényleg nem kell gondolkodnunk.
Mert kiérdemeltük. Mert „megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt.”
Utolsó kommentek